S szállni tanított – ne üssem lábam.
Mind följebb, mindig följebb.
S köröztünk gólyákkal,
kerülgetve felhőket, viharokat és
kenderföldet.
Megtelt csodával sokszor a műhely.
Férceltem én is, gomblyukaztam.
Zengett az ének, azon röpültünk.
Majd roskadt vállát
megropogtattam.
Volt egy kínai császár – egy író
megleste – az biz
nem örült a röpülésnek.
De anyám vitt föl, magasra vitt.
Ikarosz voltam, ki el nem égett.
S jöttek a bárányfelhők, a holdak.
Akkor már leste csak apadó szemmel.
Hajrá, a röpülés nem érhet véget!
Szívem volt a motor,
agyam propeller.
Majd végül lezuhant – várta a föld.
Én még keringek
lankadó szárnnyal.
Mind lejjebb, mind lejjebb, míg egyesülök
újból a földdel és anyámmal.