Virág Ferenc pécsi megyés püspök szentelte pappá Pécsett, 1940. január 28-án. Lelkipásztorként működött a budapesti Sziklatemplomban és Pécsett – mindkét helyen házgondnoki feladatokat is ellátott. Legfontosabb állomáshelye Pálosszentkút volt, ahol kisebb-nagyobb megszakításokkal több időszakon keresztül – egy ideig házfőnökként és a helyi lelkészség vezetőjeként – szolgált. 1946 januárjától a magyarországi pálos rendtartomány vezetésében is részt vett. A kommunista hatalom több alkalommal próbálta perbe fogni és megtörni. 1951. március 20-án letartóztatták. Koholt vádakon alapuló ügyét a Grősz József kalocsai érsek elleni koncepciós perhez csatolták. A kihallgatások során megkínozták, majd a Grősz-per kilencedrendű vádlottjaként halálra ítélték, és Budapesten, a Gyűjtőfogházban 1951. augusztus 3-án kivégezték.
Szelíden sorakoznak az életrajzi adatok, az utókornak mintha a kényszerű halál is egyszerű tényadat lenne. Bátor Botond atyával a budapesti sziklakolostorban találkozom. Kipillantok az ablakon. Talán innen tekintett le Vezér Ferenc atya is fiatal szerzetesként az 1938-as eucharisztikus kongresszus idején a Dunára, amikor hajó vitte végig a fővároson az oltáriszentséget. S talán Vezér Ferenc élete és példája elsősorban a vértanúságról szól – mondja Botond atya. „Nem vállveregetve, melldöngetve lépett a hóhér elé, hanem bizony keserű, szomorú, fájdalmas áldozat volt ez. A halált hozó kötélbe dugta ugyan a fejét, de ezzel a dicsőségbe lépett át. Újratemetésekor mi ezt a dicsőséget ünnepeljük. Semmiféle lelkipásztori munka nem lehet olyan hatásos, mint a Ferenc atya által is meghozott életáldozat. Ami bátorságot adhat minden korban: a hazugság sohasem győzedelmeskedhet végérvényesen. Ferenc atya látszólag kicsi volt, kiszolgáltatott, akit eltapostak, de ma már tudjuk: a nagyokra, akik úgy gondolták, övék a végtelen hatalom, már senki nem emlékezik jó szóval és jó szívvel, legfeljebb történészek foglalkoznak dicstelen szerepükkel. Ferenc atya életáldozatának fénye ezzel szemben egyre erősödik.”
Vezér Ferenc a háború legkritikusabb időszakában – a katonai közigazgatás tudtával és engedélyével – részt vállalt a helyi polgárőrség megszervezésében. A féktelen orosz katonákkal szemben gondoskodni kellett az elemi élet- és vagyonbiztonságról. Asszonyokat és lányokat fogadott be, s a szentkúti templom kórusán bújtatta őket a frontnehéz időkben.
„A krisztusi keresztáldozat mindig megismétlődik a krisztuskövetőkben. S mi, pálosok is ebből akarunk erőt meríteni.”
A történelemben – anélkül, hogy formális ismétlődésként értelmeznénk az egyes korok váltakozásait – felismerhetők bizonyos visszatérő elemek. „Ha nem is olyan formában, mint akkor, de ma is tanúi és elszenvedői vagyunk egyfajta egyházüldözésnek. A sátán ma talán alattomosabban munkálkodik, kiforgatja az igazságot, katolikus terminológiába öltözteti, ugyanakkor hazug tartalommal tölti meg, aminek semmi köze nincs a kereszténységhez.”
A pálos renddel kapcsolatban egyesek ma is hamis eszméket terjesztenek. Szemtől szemben mintha örülnének a pálosok újjászületésének és jelenlétének, ugyanakkor a háttérben megkérdőjelezik a mai pálosok valódiságát. „Arról a rendről állítják egyesek, hogy nem az ősi, eredeti pálos rend folytatása, amelyet 1989–90-ben Vezér Ferenc atya szerzetestársai újítottak meg, akik közül sokan szenvedtek börtönben hitükért és hazájukért.”
Vezér Ferenc atyát előbb Budapesten, a Sziklatemplom Szent István Termében ravatalozzák fel, majd menet kíséri Pálosszentkútra, ahová visszatérnek földi maradványai.
Temetés – ünnep? „Ez a nap azt is kifejezi, hogy a pálosok a nemzetért, a kereszténységért és hitükért áldozatot vállaló emberek, mint amilyen Vezér Ferenc atya is volt. Példája hűségre, kitartásra kötelez – hűségre katolikus hitünk és nemzetünk iránt.”
Jó ideje íróasztalomon a kép: Ferenc atya tavaszi bokrok között tekint a gépbe – rám. Amióta regényben teszek kísérletet életének bemutatására, ez a tekintet segít. Rövid részlet a Minden élők útján című írásból:
Délelőtt, a nap első fényeiben vagy éppen esténként, kihasználva a sötétséget, surrantak oda az emberek, meghajolva, aztán letették súlyos kezüket. Nem remegtek ezek a parasztkezek, sokkal inkább szomorúan hullottak alá: s páter Ferenc hallgatta, hol és milyen ocsmányságot követtek el a katonák.
Aztán azt hallotta, hogy megölték őket. Betörtek a tanyára, ketten voltak, felfeszítették a kamrát, nem számított ezeknek semmi, szétverték a hombárt, kifolyt a liszt, majd az asszony után kaptak… és akkor agyonütöttem a disznókat.
Páter Ferenc az ilyen gyónások után – gyónás volt ez, olyan formában, ahogyan a szemináriumban hallott erről? – sokáig nem vetette le szobájában sem a pálos öltözékét. Mindennél jobban ügyelt arra, hogy ruhája megőrizze fehérségét, s ez a fehérség vegye magára azt a sok rettenetet, amit hallott. Mert páter Ferenc úgy érezte, ő maga kevés ehhez.
