Az 1937. december 3-i tragikus esemény emlékét is őrzi a közelmúltban felavatott, hatvanmillió forintért felújított épület, amelyben a Petőfi Irodalmi Múzeum relikviái kaptak helyet, de magántulajdonban lévő dokumentumok, fényképek, tárgyak is idézik költőnk életművét. A száznegyven négyzetméteres, impozáns emlékezőhelyen gazdag kiállítási anyagával, oszlopaival, pihenőszigeteivel szellemi kozmosszá lesz a tér. L. Balogh Krisztina építész a praktikum és a funkció egységére törekedett, amikor egybenyitotta a helyiségeket. H. Bagó Ilona, az Idesereglik, ami tovatűnt című kiállítás kurátora pedig modern tárlatról álmodott. Olyanról, amely az intellektust és az érzelmeket egyaránt megmozgatja, és az interaktivitásra épít. Hat képernyő előtt állhatunk meg, lírai filmetűdbe feledkezhetünk bele, először publikált fotók előtt töprenghetünk, szembesülhetünk József Attila félbemaradt – a későbbi szerelme, Kozmutza Flóra által felvett – Rorschach-tesztjének megfejtésével, ahogy láthatjuk azokat a búcsúleveleket is, amelyeket a végzetes órában hajított fel a vagonba. Verssorai pedig ma is sokunkra nyugtalanítóan hatnak: „Talán eltűnök hirtelen, / akár az erdőben / a vadnyom.” Vagy: „Könnyű emlékek, hova tűntetek? / Nehéz a szívem, majdnem zokogok.”
Igazi XXI. századi kulturális jelenlét az emlékház, amelynek udvarán mini szabadtéri színpad várja a diákokat, s játszótér a kicsiket. Az ország irodalmi emlékhelyei közül a szárszói az első, amely EU-s forrásból újulhatott meg. Igaz, kellett hozzá a helyi és a megyei önkormányzat, valamint a működtető Somogy Megyei Múzeumok Igazgatóságának tizenkétmillió forintos támogatása is.
József Attila emlékének méltó megörökítéséről egyébként már 1947-ben döntött a település képviselő-testülete, ám az emlékmúzeummá lett panzió csak 1957-ben nyitotta meg kapuját. Később felújították a kiállítást, amely Az ucca és a föld fia címet kapta, és évről évre sok látogatót vonzott. A legtöbb vendég azonban a szárszói költészetnapi versmondó versenyen fordul meg itt.
A megnyitón részt vevő Szőcs Géza kulturális államtitkár is bízik abban, hogy rendhagyó irodalomórák kedvelt színhelye marad az emlékház; zarándokhely, ahol a még élő, de már a halálra készülődő költő „nyomát” láthatjuk, aki karóval jött, de feleselt a másvilággal: „Ha elég sokáig állunk egy-egy relikvia előtt, egy idő után megjelenik József Attila is; okos fejével biccent, és talán megkönnyíti számunkra is, amin ő már túl van: az életet és az elmúlást.”
