Az iparosodó társadalmakban a gépek diktálták a munkaidőt, s ha a gép nem pihen, az ember sem pihenhet. Hatvan-nyolcvan órás munkahét szabadnap nélkül. A munkások számára a vasárnap 1891 óta szabad. Vagy például Szent István ünnepét már Mária Terézia elrendelte, ám szabadnappá csak száz évvel később vált Magyarországon.
A megnyíló, majd egyre bővülő szabadidősávra szinte azonnal igényt formált a piac és a vallás is. Szent és profán portékák kínálatának folyton bővülő arzenálja állt – és áll ma is – az ember rendelkezésére, hogy a munka alól felszabadult idejét eltöltse, úgymond üdvösen és értelmesen. Mindennek eredményeképpen az egyre több szabadidővel rendelkező ember egyre kevésbé ér rá, hogy idejének egy részét valóban szabadon töltse el.
Josef Pieper német filozófus számos művében foglalkozott a szabadidő értelmével, amelyre a német nyelvnek van egy sajátos kifejezése, amit más nyelven nem könnyű egyetlen szóval visszaadni: Muße. Talán a kontempláció latinból magyarított szava áll a legközelebb ahhoz, amit Pieper ki akart fejezni vele. Muße und Kult című könyve először 1948-ban jelent meg, majd számos kiadást megérve 2007-ben Karl Lehmann bíboros bevezető tanulmányával került újra a német könyvpiacra. Első angol nyelvű kiadása – előszavát T. S. Eliot írta – már 1952-ben napvilágot látott, és egy szempillantás alatt Amerikában is olvasott szerzővé emelte a németül író Piepert.
A szerző a skolasztikus filozófiai hagyományok eleven pezsgésének értőjeként rendkívüli érzékenységgel és éleslátással tárgyalja a modern kor ellentmondásosságát, hasonlóan, mint Horkheimer, Adorno vagy mások. A hagyomány ápolásának hangsúlyozása önmagában hatástalan, mondja, mert ez a restauratív átmenetiségekkel törődve csak elfedi és elhomályosítja a voltaképpeni frontokat. Pieper tágas szellemi teret próbált nyitni újszerű megfogalmazásaival, mélyreható, kiegyensúlyozott stílusával. Nem arra törekedett, hogy szembeállítsa a munkaidőt a szabadidővel, és a kontemplációt szentté avatva pusztán megengedő módban beszéljen a szenttől elrabolt munkaidőről. Ellenkezőleg, a Mußét magával a kultúrával azonosította, amely a kultuszban gyökeredzik.
A kultúra ápolása teszi lehetővé, hogy egyáltalán értelmes időnk lehessen, értelemmel telített életet élhessünk. A munka és a szabadság annak kifejeződése, ahogyan birkózunk időnk végességének tudatával. Az ilyen felfogásban a munka nem robot, és a szabadidő nem konzum. Dialektikus ellentétpár inkább. A kultúrát fontosnak tartó ember arra törekszik, hogy munkája is kontempláció legyen, miképpen szabadideje sem pusztán a munkától való mentesség, hanem a kontempláció másik formája.
Szükséges a szent céltalanság, az értelemkereső tétlenség, a lassú merengés, melynek során fellebben a titok fátyla, a szabadság az időben.
