Azt, hogy érdemes ennek alaposabban utánajárni, az is bizonyítja, hogy a kezdetekben még nem is létezett szentírási kánon, nem voltak még kialakult hitvallások és nem létezett szilárd egyházszervezet sem. Akkor még sokkal nagyobb súlya volt a hívek hitérzékének. Az a kijelentés, hogy a Biblia „Isten igéje”, sok keresztény számára azt jelenti, hogy a Biblia ténylegesen „Isten szavait” tartalmazza. A Bibliát sokan egyfajta „felhasználói kézikönyvként” forgatják. A szerző egyaránt kitér a kánon kialakulására és a sugalmazottság mikéntjére. Talán kevesen tudják, de a tanítóhivatal csak a tridenti zsinaton rögzítette a szentírási kánont. Miért csak olyan későn? Mert – ahogy az egyébként szinte minden dogmatikus tekintélyű megnyilatkozásra igaz – csak akkor érte „támadás”. Jelen esetben Martin Luther gondolta úgy, hogy bizonyos könyvek nem részei a Szentírásnak, ezért volt szükséges az állásfoglalás.
A szenthagyománnyal kapcsolatban állapítja meg Gaillardetz, hogy lehetségesek szakadások a hagyományon belül, de „különbséget kell tennünk mikro-törések és makro-törések között”. Míg a makro-törések megtörnék a hagyomány szó szerinti értelemben vett folytonosságát, addig „mikro-törések tagadhatatlanul előfordulnak”. Az sem törvényszerű, hogy mindig a többségi vélemény igaz, hiszen az „Atyával egylényegű” álláspontot a IV. században csak egy kisebbség képviselte, ma pedig már a keresztény hagyomány maradandó elemének tekintjük. A tanítóhivatal elnevezést ma a Róma püspöke által elnökölt püspöki kollégiumra értjük. A szerző szabatosan bemutatja formáit: a rendes, a rendkívüli és a rendes és egyetemes tanítóhivatal közötti azonosságokat és különbségeket. Ugyanígy helyére kerül a dogma és a tanítás közötti különbség: „Minden dogma tanítás (doctrina), de nem minden tanítás dogma.” A hívők közösségének tekintélye kapcsán a szerző kifejti a hitérzék (sensus fidei) fogalmának jelentését: ezzel a „természetfeletti érzékkel keresztsége révén minden hívő ember tájékozódik a kinyilatkoztatás dolgaiban, és képessé teszi őket arra, hogy meghallják Isten szavát, és válaszoljanak is rá”. Beszélhetünk még kollektív hitérzékről (sensus fidelium) és consensus fideliumról is, amikor a hívek közössége a hit kérdésében egységben van.
Van, aki legszívesebben minden tekintélytől megszabadulna, és van – leginkább a hívő emberek körében –, aki minden szavával valamely fensőbbség mögé bújik. Gaillardetz szerint – aki négygyermekes családapaként fundamentális teológiát tanít a Boston College-ban – a tekintély elsősorban nem személy vagy tárgy. Sokkal inkább kapcsolat, annak minden nehézségével és dinamikusságával. Krisztus is a tekintélyét „egy személlyel fennálló kapcsolatra alapozta, akit bensőségesen Atyjának hívott”.
(Richard R. Gaillardetz: A katolikus teológia megalapozása – Bevezetés a teológiai ismeretelméletbe. L’Harmattan Kiadó – Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskola, 2011)
(A könyv kapható az Új Ember könyvesboltjaiban)
