Klasszikusok, többek között Homérosz, Goethe, Hawthorne, Heine, Swift és Puskin írásait- költeményeit dolgozta fel. Pogány szecessziós, az összművészet szellemében fogant, gazdagon díszített könyvcsodáival legfeljebb a brit kortárs, Arthur Rackham munkái kelhettek versenyre. Mintegy másfél száz kötetet illusztrált: bibliai történeteket, különböző népek- kultúrák meséit, mítoszait, legendáit.
A Londonból hazaküldött gyermekkönyveit végiglapozó Bálint Aladár újságíró igen kritikusan ír stílusáról: „Pogány Willy nagyon ügyes grafikus. Talán túlságosan ügyes. Egyforma készséggel rajzol meg mindent. Tökéletesen tisztában van a rajzolás mesterségbeli részével. És komplikáltabb, mintsem egy gyerek meg tudná érteni. A kígyózó vonalakkal telerajzolt felület nagyon könnyen egybefolyhat a gyerek szeme előtt. Az nem hajlandó arra, hogy minden vonalat az utolsó kanyarulatáig végigkísérjen, és méltányolja a bravúrokat. (…) Elejétől végig pontosan körülhatárolt formák, aprólékos gonddal, kegyetlen korrektséggel kicirkalmazva.” Tegyük hozzá, hogy a századelő közönsége a túlburjánzó szecesszióra – majd szelídített változatára, az art decóra – nem tekintett olyan lelkesedéssel, mint korunk műélvezői.
Pogány 1914-ben New Yorkban telepedett le, ahol vitathatatlan kreativitását különböző területeken kamatoztatta. Magazinborítókat tervezett, a Metropolitan Opera előadásaihoz pedig díszleteket és jelmezeket. Több filmstúdiónak dolgozott, művészeti vezetőként legsikeresebb hollywoodi munkája A múmia 1932-es változata volt, amelynek főszerepét Boris Karloff játszotta. Az Egyesült Államokban mint festő, belsőépítész és dizájner is elismertséget szerzett magának: villák és közintézmények (szállodák, áruházak, színházak) őrzik térkoncepcióit, dekorációit, falképeit… – örökbe hagyott álomvilágát.
(Pogány Vilmos itt közölt illusztrációi Wagner húsvéti ünnepi játékához, a Parsifalhoz készültek.)
