Ennyi évszázad után az újdonság erejével tud hatni ránk Krisztus feltámadása? Azt hiszem, igen. Éppen azért, mert nem elvont vagy mitológiai történetről van szó, amely bármikor megeshet, de az is lehet, hogy sohasem volt pontosan úgy. Nem. Valódi eseményről van szó, amely a mi életünkre nézve is ígéretet jelent. Ahogyan Krisztus feltámadt, úgy hív bennünket is a feltámadásra és az örök életre. A hiszekegyben is megvalljuk, hogy hisszük a test feltámadását. Ez sokszor nagyon nehezen elképzelhetőnek hangzik, de ha az is, nem valószínűtlen. Mert mit tudunk elképzelni a világmindenségről? Hallgassuk csak meg a fizikusokat, a csillagászokat, hogyan beszélnek például az anyagról vagy a kozmoszról! Hol vannak a határai, mit tudhatunk arról, ami rajta kívül van, van-e utána tér, mit jelent az idő, az anyag és az energia egymásba alakulása? Olyan titokzatos dolgokkal van teli még a mi világmindenségünk is, hogy a rajta kívül levő, abszolút Istennek a világában még a legelképesztőbb lehetőségek is megvannak, hiszen ő a világmindenség létének is az alapja, sorsának is a perspektívája. És az, hogy mi a saját gondolataink alapján nem tudjuk pontosan elképzelni, hogyan lehetséges a feltámadás, nem jelenti azt, hogy az egyébként is rendkívüli dolgokkal teli életben és világban nem a legreálisabb távlata személyes életünknek.
Tehát ilyen szellemi környezetben élünk ma, ilyen világkép, ilyen elemek, ilyen ismeretek alapján gondolkozunk sorsunkról is, és magát az embert sem ismerjük kellően. Annak idején azt mondta a gimnáziumi fizikatanárunk: „Fiúk, több bennünk a semmi, mint a valami.” És ez így van. Aki a sejtek szerkezetét vagy az atomok világát tanulmányozza, jól tudja ezt. A mi életünk, saját működésünk is olyan sokrétű, hogy abban a biológiai értelemben vett halál csak egy állomás, és Jézus Krisztus személye a garancia számunkra, hogy Isten nem csupán azért alkotta meg az örökkévalóságra szomjazó emberi lelket, hogy egy beteljesíthetetlen vágytól szenvedjen egész életében, hanem azért, mert valóban örök boldogságot szán nekünk. Ha pedig ilyen erőtérben zajlik az életünk, akkor már itt és most egészen másképp kell kialakítanunk életünk stratégiáját. Másképp kell magunkra és egymásra néznünk, másképp kell beosztani az időnket, másképp kell rangsorolni a teendőinket, és akkor ki fog derülni, hogy maga Isten a legfontosabb minden egyes ember és az emberiség életében, és központi feladatunk az ő akaratának keresése. De nem pusztán a saját eszünkre és logikánkra vagyunk utalva ebben, mert Isten szólt hozzánk, sőt Jézus Krisztusban megtestesült, és elmondta magáról a legtöbbet, ami ember számára felfogható. Tehát az ő élete, tanítása, Jézus személye számunkra a mérték. Ő azt mondta: új parancsot adok nektek, a szeretet parancsát. Azt is mondta: senkinek nincs nagyobb szeretete annál, mint aki életét adja barátaiért. Aztán rögtön továbblép: barátaimnak mondalak titeket, mert mindent tudtul adtam nektek. Ő az, aki életét is odaadja az emberiség, a világ életéért. Ő az, akinek Isten iránti magatartása mérce a mi számunkra is. Ő az, akinek a világosságánál azonnal látjuk, hogy mindannyian egymás testvérei vagyunk. Látjuk azt is, hogy ez az alapvető isteni szeretet messze meghalad minden sérelmet, szenvedést és nehézséget. És nekünk, keresztényeknek az a nagyszerű feladatunk és lehetőségünk, hogy Jézusra tekintve megmutassuk a világnak, hogy milyen az elemi erővel jelentkező szeretet. Ez persze önlegyőzést kíván napról napra, de olyan jel a világ számára, amely sokak szemét megnyithatja a boldogságra, és arra, hogy miként lehetünk a leginkább értelmesek és értékesek itt a földön, egyénileg és közösségi életünkben egyaránt.
Adja Isten az idei húsvétkor, hogy ilyen értelemben is önmagunkra találjunk, hogy növekedjen bennünk a bizalom, az optimizmus és a szeretet, hogy Krisztusra nézzünk, és életünket ő rendezze újjá, sugárzóvá.
bíboros, esztergom–budapesti érsek
