Pénteken keresztutat jártunk, aztán az erdőn keresztül sétáltunk, gyalogoltunk vissza a szállásra. A telehold világította meg utunkat, ami azért is jelentett nagy élményt nekem, mert elfelejtettem szólni a gyerekeknek, hogy hozzanak lámpát. Szombaton délelőtt kétszer egyórás beszélgetés következett, a fiúkkal és a lányokkal külön. Szentmise és ebéd után Barnabás testvérrel fociztak a gyerekek a friss levegőn, majd fölültünk a buszra, és hazajöttünk. A gyerekek elmondása szerint életük legjobb lelkigyakorlatán vettek részt.
Mert azt élték meg, hogy miközben megvannak a keretek, mégis szabadok. Barnabás testvér egyszerűsége, alázata, nyíltsága – hitelessége – megérintette a kamaszkoruk végén (?) járó gyerekeket. Nem beszélt sokat, elképzeléseit, akaratát nem próbálta rákényszeríteni a gyerekekre, hagyta, hogy megtörténjen mindaz, aminek meg kell történnie ebben a szűk két napban. Nem ő akart vezetni, hanem hagyta, hogy valóban a Lélek irányítson. Béke és nyugalom volt, azaz ráhagyatkozás és elfogadás.
Ezen a hétvégén sok mindent megértettem a tanárság lényegéből. Ott lenni a gyerekek között, engedni, hogy megéljék magukat, szavak nélkül reflektálni arra, ami történik, ugyanakkor ragaszkodni ahhoz, ami nekem fontos.
„Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem” – fogalmazza meg az Úr Babitsnál a hivatás legmélyebb tapasztalatát. Mert ahogy a próféta nagy ellenszegülések után megérkezik hivatásához azzal, hogy megtérésre hívja a niniveieket, ahogy átéli kiszolgáltatottságát abban, hogy kinevetik, ahogy túldimenzionálja magát, amikor átkot szór Ninivére – mindebben saját tanári, szülői, emberi hivatásunkra pillanthatunk rá. Mert a mi feladatunk nem a kérlelhetetlen irányítás, hanem az Istenre hagyatkozó, magára eszközként pillantó ember alázatos szerepvállalása a teremtett világban.
A szerző pedagógus
