A Gellért-hegyen és a Népligetben megszólaltak az áttelelt erdei pintyek, és aki mostanában vagy akár február végén járt a Normafa környéki erdőben, biztosan hallotta a léprigók hangos énekét és a hazatért kék galambok jellegzetes búgását. A léprigó a legnagyobb európai rigófaj, a hazai erdőkben sokfelé előfordul, a Normafánál élő öreg tölgyeken télen tucatnyian csipegetik a sárga fagyöngy ragadós bogyóit. Rendszerint hangos cserregésük hívja fel rájuk a figyelmet. Amikor február második felében enyhülni kezd az idő, nyomban megszólalnak. Énekük a fekete rigóéra hasonlít, de hangosabb, tagolt, messzire hangzó. Maga a madár felül szürkésbarna, alul sárgás árnyalatú fehér, sűrűn elhelyezkedő, kerekded feketés foltokkal. Nemrég a Budakeszi környéki erdőben jártam. A napsugarak már az utolsó hófoltokat is felszívták, a levegőben a szikkadó avar kicsit fanyar, de nagyon kellemes illata érzett. Hangosan flótázott egy fekete rigó, és három helyről is hallottam a harkályok dobolását. Utóbbiak nem énekesmadarak, de ez a furcsa, valóban a dobpergésre emlékeztető hang, amelyet kemény csőrük hihetetlenül gyors vagdosásával idéznek elő, funkcióját tekintve tulajdonképpen megfelel az énekesmadarak énekének: a madár a foglalt territórium birtokát jelzi vele. Egyikük, egy piros tarkófolttal ékes nagy fakopáncs egy közeli ágcsonkon ülve dobolt, a másik kettőt nem láttam, távolabb estek, de valószínűleg szintén nagy fakopáncsok voltak. Ez a leggyakoribb harkályfaj Magyarországon, erdőkben, parkokban, kertekben bárhol találkozhatunk vele.
A Petneházy-rét közelében erdei pinty csattogott. Borvörös melltollain megcsillantak a kopasz ágak között beszökő napsugarak, nagy fehér szárnytükre messziről világított. Mostanában érkezhetett dél felől, de lehetett áttelelt madár is. Hol erre, hol arra fordult az ágon, és csattogott, büszkén, boldogan. Amikor közelebb értem, elhallgatott, átszállt a szomszédos fára, ahol újra énekelni kezdett. Hazafelé menet már a házak között, a Szanatórium utcában ismerős hangok ütötték meg a fülemet. „Vice-vice-vice”, énekelt a kis fenyvescinege valahol a kertekben. Minden tavasszal hallom itt ezt a tarkóján fehér foltot viselő madarat. Sok tűlevelű fa áll a kertekben, talán ezért tetszik neki a környék. Nem sokat kellett várnom, hogy megpillantsam. Egy fenyőfa ágai között bujkált, rovarok után kutatott, és közben szakadatlanul énekelt, a maga nagyon egyszerű, de kedves módján hirdette: megérkezett a tavasz!
Fotó: Bécsy László
