A Nap Kiadó Költők a Költőről című sorozata efféle játékra épül. Petőfi Sándor, Radnóti Miklós és József Attila válogatott versei után Az eltévedt lovas című kötetben Ady-gyöngyszemek olvashatók, Ágh István, Csoóri Sándor, Ferencz Győző, Kodolányi Gyula, Lator László, Lukács Sándor, Papp Zoltán, Szepesi Attila, Tóth Erzsébet magyarázataival, gondolataival kísérve. Nemcsak játék mindez, hanem ritkán adódó izgalmas szellemi kihívás. A költők ugyanis nemcsak Adyról, hanem saját életükről is vallanak, és e kitárulkozás néhol zavarba ejtő, másutt igen tanulságos. Lukács Sándor például egy hajnalig tartó vitát idéz, amelynek csúcspontján „ateista meggyőződésű évfolyamtársam vérben forgó szemekkel fejemhez vágta, hogy »tőlem akkor sem fogod elvenni a hitemet!«, bizony, megfagyott körülöttünk a levegő. És tán ő lepődött meg legjobban e hirtelen jött kifakadásán. Istenhez ördögi utak vezetnek: kanyarokkal, kitérőkkel, velőt rázó ellenszegülésekkel.” Szepesi Attila szerint Adyhoz időnként vissza kell térni: „Nem föltétlenül a dúr hangnemű verseihez. Az idő múlásával inkább azokhoz a műveihez, melyektől a moll hangzás sem idegen.” A lényeget Tóth Erzsébet mondja ki: embert próbáló vállalkozás ez a költői életmű, „főleg akkor, ha nem felejtjük el rögtön olvasás után, hanem az életünkbe próbáljuk beilleszteni”. Abban, hogy öt vers kiválasztása nem könnyű feladat, valamennyi, a kötetben szereplő művész egyetértett, és feltételezhetjük azt is, hogy ha egy év múlva kérnénk őket ugyanerre, egészen más költemények kerülnének elő.
Ha visszagondolok, egykor a Sem utódja, sem boldog őse… kezdetű Ady-vers volt a legkedvesebb számomra. Ma, ahogy e válogatást olvasgattam, ráakadtam az Álmom: az Isten címűre. Az ilyen felfedezések miatt is érdemes klasszikusokat olvasni.
(Ady Endre: Az eltévedt lovas – válogatott versek. Nap Kiadó, 2011)
