A most esedékes döntésben az az újdonság, hogy a filozofálás mellett (ami jobbára a törvény betűje és szelleme közötti különbségtételről szól) ezúttal büntetéssel, pénzelvonással is járhat. Mintegy százötvenmilliárd forintról van szó, amelyet jövőre nem hívhatnánk le a kohéziós alapból, s felzárkózó tagtársaink feloszthatnák egymás között. Ők ugyan – velünk ellentétben – többnyire valóban a bűvös háromszázalékos költségvetési hiány fölött tanyáznak, viszont nem folyik ellenük úgynevezett túlzottdeficiteljárás, mint Magyarországgal szemben. Ellenünk azért zajlik immár 2004 óta, mert az előző kormányzatok alatt nyolc évig mindig túlléptük a hiányt. Legelőször a mostani kormány alatt nem, de az Európai Bizottság (benne a baloldali magyar uniós biztossal, aki írásban leadott voksa szerint a munkaadójához és nem a hazájához lojális) mégis a mostani kormányra sújt le: nem hiszi, hogy jövőre a küszöb alatt tud maradni a hiány. Vagyis egy jövőbeli eseményre, egy jóslatra alapozza a szankciót.
A magyar miniszterelnök Brüsszelben – ahol a további költségvetési szigorításokat szentesítő uniós paktumot írta alá – úgy vélekedett: nem vonnak el tőlünk európai uniós felzárkóztatási támogatásokat jövő januártól, noha az uniós pénzügyminiszterek kétharmada a bizottsági ajánlásnak megfelelően várhatóan azt kezdeményezi majd, hogy függesszék fel a hazánknak járó kohéziós támogatások egy részét. „Mindenki készpénznek veheti, hogy 2013 januárjában Magyarországtól egyetlen petákot sem fognak elvonni” – jósolja Orbán Viktor, mert „lehetetlen dolog, hogy egy ilyen jó pozícióban lévő országtól bárki akár egyetlen fityinget elvegyen”.
Nos, láttunk mostanság néhány efféle lehetetlen dolgot tárgyiasulni, de bízzunk a méltányosságban és az igazságosságban. Vagy a precedenstől való félelemben, hiszen a fölöttünk ítélkezők nagy része rosszabbul teljesít, mint mi: a huszonhét uniós tagállam közül a mi mutatónk jelenleg a nyolcadik a sorban. Nyilván alávaló rágalom, hogy a megadóztatott és végtörlesztésre szorított bankok anyaországai próbálnak ily módon bosszút állni az unortodox magyar kormányon; ahogy az is üres spekuláció, hogy a kohéziós alapok elvonásával bizonyos erők a „rosszul szavazó” fővárost akarják bedönteni. (Tény azonban, hogy e felzárkóztatási pénzek nagy részét infrastrukturális fejlesztésekre, például a négyes metró borsos számlájára meg villamospálya-korszerűsítésre lehet felhasználni.) Mindazonáltal a kínos anyagiak mellett a probléma erkölcsi tartalma sem érdektelen. Amit a politika „kettős mércének” nevez, azt a morál nyelvén úgy is megfogalmazhatjuk: vajon mindenkire egyaránt érvényesek az uniós „kőtáblába” vésett parancsolatok? Aki merészeli fölvetni, hogy a magyarokat mintha diszkriminálnák (az unión belül több száz kötelezettségszegési eljárás folyik, a túlzott deficit is tucatnyi tagállamot érint, mégis csak bennünket akarnak pénzelvonással büntetni), az hamar megkapja, hogy szkeptikus, unióellenes, sőt, nem is európai. Mégsem a legújabb paktum aláírását megtagadó britek vagy csehek ellen dúl összehangolt propaganda hadjárat, hanem a renitens magyarokkal szemben. Vajon miért? Valóban az volna velünk a baj, hogy beleírtuk a keresztény gyökereket az alaptörvényünkbe? Más alkotmányokban is benne van. Csakugyan a házasságfogalmunkkal meg a bírák nyugdíjazási gyakorlatával volna gond? Nevetséges.
Nádas Péter regényíró könyvének németországi kiadása alkalmából interjút adott a Standard című lapnak, s arra a kérdésre, hogy szerinte hogyan rendeződik a Brüsszel és Budapest közötti konfliktus, azt felelte: nem biztos benne, hogy konfliktusról van szó, mivel az Európai Néppárt szorosan Orbán miniszterelnök mögé állt. Úgy vélte, a kormányfő „nagyon sikeresen exportálta Brüsszelbe a magyar politikai élet problémáit”. Ez az aránytévesztés szimpla fóbiáról tanúskodik, s nem is citálnám ide, ha írónk nem tette volna hozzá: Berlusconiról hallgattak Brüsszelben, mert Olaszország nagy ipari ország. Ha jól dekódolom, akkor ez a kijelentés mintha mégis azt mutatná, hogy az Európai Unió működésének alapvető vonása a kettős mérce. Kárhoztatják, mert pazarló működése ellenére sem tud közös pénzügypolitikát, külpolitikát vagy katonapolitikát produkálni, s emiatt – úgymond – nem versenyképes. Pedig a legnagyobb baja az, hogy nem képes egységes erkölcsi mércével mérni. Nem mondja ki, hogy a kétharmados többség márpedig nem demokratikus (ez olyan volna, mintha a futballbíró a pályán hozna új szabályokat), hanem gazdasági szankciókat helyez kilátásba politikai nemtetszésének kifejezésére.
Talán ez a megoldás: legyünk nagy ipari ország. Ám ha tényleg ez a kritérium, az unió jövőjéért sem egy fityinget, sem egy petákot nem adnék.
