– Mit jelent Önnek ez az elismerés?
– Váratlanul ért, mivel úgy éreztem, soha nem tettem nagy dolgokat, hanem a mindennapokban igyekeztem helytállni. Az osztályfőnöki munkát a pedagógushivatás, ezt a díjat pedig a tanári pálya csúcspontjának tartom. Sokat jelent számomra, hogy saját iskolámban, ahol úgy érzem, a helyemen vagyok, s ahol a legjobb tudásom szerint igyekszem szolgálni, elismerték és értékelték a munkámat.
– Régi álom vált valóra, amikor a katedrára került? Honnan indult?
– Kacskaringós út vezetett a tanári hivatás felé. Budapesten születtem, szüleimtől katolikus neveltetést kaptam, a Patrona Hungariae Gimnáziumban érettségiztem. Abban az időben aki egyházi gimnáziumba járt, nem remélhette, hogy fölveszik tanárképző főiskolára vagy egyetemre. Érettségi után az Iparművészeti Főiskolára jelentkeztem, de nem sikerült bejutnom. Egy évig dolgoztam a gránitcsiszoló és kőedénygyárban. Emberileg nagyon sokat változtam. Minden fiatalnak jót tenne, ha megtapasztalná, milyen a fizikai munka. Később felvettek a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Főiskolára. Miután végeztem, piackutatóként helyezkedtem el. Közben bekerültem az egyik regnumi csoportba. Sokat köszönhetek Györgydeák Márton atyának. Itt idővel rám bíztak egy gyerekcsoportot. Ez a közösség negyven éve még mindig működik. Ez a szép feladat érlelte meg bennem, hogy nem a kereskedelemben, hanem gyerekek között van a helyem. Elmentem képesítés nélküli tanítónőnek egy pesterzsébeti iskolába, és onnan jelentkeztem biológia szakra.
– Hol kezdte a tanári pályát, és mikor került a Ward Mária Iskolába?
– 1976-ban férjhez mentem. Négy gyermekünk született hat év alatt. Amikor a negyedik gyermekünk elmúlt hároméves, Pesten, a Bakáts téri általános iskolában helyezkedtem el. Kisgyerekként én is ide jártam. Onnan ismét gyesre mentem, született még két lányom. Velük voltam otthon gyeden és gyeten 2000-ig. Utána kerültem a Ward Mária Iskolába.
– Sokfelől halljuk ma, hogy nehéz tanítani. Ez csakugyan így van?
– A nevelés sosem volt könnyű. Én nagyon jól érzem magam abban az osztályban, amelyikben most tanítok. A gyerekekkel jó együtt lenni. De érzékelem azokat a sajnálatos változásokat, amelyek az utóbbi évtizedben bekövetkeztek. A gyerekek világa leképezi a társadalmat, amely ma nagyon bizonytalan. A gyerekek mögött szétesnek a családok, s ők sebzettek lesznek emiatt. Ezzel szembe kell nézni. És nem remélhető, hogy ez a helyzet rövid időn belül megváltozik, főként nem magától.
– Tanárként mit lehet itt tenni?
– Nagyon fontosnak tartom, hogy lássam, honnan jön a gyerek. Járok családlátogatásra. A tanár-szülő kapcsolatban lényeges, hogy a gyerekek ne azt éljék meg, hogy két haragos felnőtt vitatkozik a fejük fölött. Arra törekszem, hogy diákjaim megtapasztalhassák, két oldalukon két szerető felnőtt áll, akik támogatják őket abban, hogy jó úton maradjanak. A családlátogatás mellett igen hasznos és jó dolog az úgynevezett fehér asztal melletti találkozás is. Körbeülünk, és beszélgetünk a problémákról, feladatokról.
– Minden problémát nem oldhat meg a pedagógus…
– Valóban nem. Ifjúsági és gyerekvédelmi felelősként is dolgozom, s ennek során bizony többször megélem a tehetetlenség érzését. Azt is látom, sok megelőző segítségnyújtásra lenne szüksége a fiataloknak. Fel kellene készíteni őket a helyes párválasztásra. Fontosnak tartanám, hogy a fiatal házasok kapjanak segítséget az első problémáknál, hiszen amikor már felizzik köztük a gyűlölet, már nehéz segíteni. Lényeges támogatni a szülőket abban is, hogyan neveljék gyerekeiket. Az egyháznak és társadalomnak egyformán nagy itt a felelőssége, feladata.
– Mi adta, mi adja az erőt ehhez a szép, de nem könnyű hivatáshoz?
– A férjem, Deák András és édesanyja, Deák Benjáminné sokat segítettek, nekik köszönhetem, hogy a gyet után, hat gyermek mellett a Ward-iskolában elvállaltam a tanítást. Anyósom, aki szintén az angolkisasszonyokhoz járt hajdan, sokat fáradozott azon férjemmel együtt, hogy ez az iskola újrainduljon. Otthonról biztattak, az iskolában bíztak bennem. Sajnos a férjem és az anyósom már meghalt. De a gyerekeim ugyanúgy mellettem állnak. Ma is ők adják az erőt. Sokat merítek az imádságból. Mindig kapok a feladatokhoz segítőtársakat is. Sokat jelent kollégáim és a vezetés támogatása. A díj átadása után jólesett a kedves tantestületi ünneplés a tanáriban.
– Az osztálya mit szólt a díjhoz?
– Az átadás utáni napon az osztályfőnöki órán egy kis kamarakórus fogadott, és sok tiramisu. Még aznap este a szülői értekezleten a szülők is megköszöntöttek, virággal, édességgel, a köszönet és a szeretet szavaival.
– A családjára jut ideje?
– Nekem a család a legfontosabb. Gyermekeim közül három már házas. Mindnyájan nagycsaládot szeretnének. Már most is nyolc unoka vesz körül. Ez számomra szép visszaigazolás. Azt jelenti, jól érezték magukat a családunkban. Örülök, ha köztük lehetek nagymamaként is.
– Anyaként, tanárként van nevelési elve?
– Nagyon szeretem Ward Mária egyik rövid, de velős mondatát. Üzenete minden hivatásban és emberi kapcsolatban megszívlelendő: Tedd a jót, de azt jól tedd! Minden segítő szándékunk mellett nagyon meg kell vizsgálnunk, hogy a másiknak mi a jó. És ez néha nem is olyan könnyű feladat, de csak így van értelme.
Fotó: Kissimon István
