Olyan tökéletesnek tűntek, annyira makulátlannak, hogy szinte eszünkbe sem juthatott a magunk emberi gyengeségeivel a nyomukba lépni. Pedig azt sem feledhettük, hogy Isten erejében magunk is haladhatunk az életszentség útján.
Persze nem először, de most újra előttünk áll egy szent életű asszony, akit január végén emelt az egyház a boldogok sorába: Hildegard Burjan a szociális gondok megoldásán munkálkodó politikus asszonyként lett boldog. Bár nincs két egyforma emberi sors, és az életszentség útjai is nagyon különbözők, benne olyan embertársunkat ismerhetjük meg, aki nagyon közel áll hozzánk. Nem feltétlenül politikai elkötelezettségével, még kevésbé magas társadalmi helyzetével vagy késői megtérésével, hanem belső feszültségeivel folytatott küzdelmével. Gisbert Greshake, a hazánkban is ismert német teológiaprofesszor és író úgy látja, hogy Hildegard háromféle belső feszültséggel küzdött egész életében. Egyrészt még halálos ágyán is fájlalta, hogy Lisa lányát hatéves korában internátusba adta, és így megfosztotta őt és önmagát az anyai szeretet megannyi élményétől. Aztán rábeszélte egy olyan házasságra, amely öt hónap múlva felbomlott.
Második nagy belső feszültségét az okozta, hogy egyrészt megtérése után hűséges híve volt Krisztusnak egyházában, másrészt viszont azoknak a társadalmi, szociális viszonyoknak a megváltoztatásáért küzdött, amelyeknek a fenntartásában kora számos egyházi vezetője is érdekeltnek mutatkozott.
A harmadik belső ellentmondás nem kisebb küzdelmet jelentett számára. Egyfelől magas állású férje mellett aktív társadalmi életet élt, másfelől a legszegényebbek, az elnyomott proletárok érdekeiért dolgozott szociális szolgálata során.
Hildegard nyomán is igyekezhetünk feloldani az e világi hivatásunkból fakadó kötelességeink és Istennek szentelt életünk feladatai között meglévő feszültséget.
