Persze az alvilágiak csak addig fondorkodtak, míg „Lájszló” is beszállt a fejtörésbe a maga sajátos módján, s legalábbis a következő bábelőadásig biztosította a mélységekből támadó, immár ronggyá vert rosszarcúak távolmaradását.
Máskor meg maga a jóság ténykedett a tévé képernyőjén, szelíden, jóakarattal, már-már angyali segítőkészséggel: könnyű volt nyugodt álomba szenderülnöm, ha a „csehszlovák” Kisvakond történeteit nézve egy barátságos világ költözött a képzeletembe.
Nemrég érkezett a hír: november 30-án elhunyt Vitéz László lelke, a mesterségét apai ágon öröklő Kemény Henrik Kossuth-díjas magyar bábművész, aki évtizedeken át játszotta egyszemélyes, de sokszereplős előadásait. Nyolcvanhét éves volt. Két hónappal sem élte túl, hogy a Népligetben álló hajdani családi bábszínházuk porig égett. És szintén november utolsó napján, kilencvenesztendős korában meghalt Zdenìk Miler is, a Kisvakond szülőatyja, aki 1956 óta varázsolt új meg új hétköznapi kalandokat békés kis jószága főszereplésével.
A két öregnek poklos, pusztító évszázadban jutott tér és idő – és benne üldöztetés. Ennek ellenére, ennek ellenállva olyan kisvilágokat teremtettek, amelyek sokaknak segítettek őrizni az emberségbe s a jóságba vetett hitet.
Gyerekkoromban nem volt kérdés, hogy Vitéz László meg a Kisvakond állnak és cselekszenek az igaz oldalon, történjék bármi körülöttük. Ők teszik a jót, s küzdenek érte. A maguk ártatlan, önfeledt vagy harcias módján nem hagyják, hogy elrabolják tőlük és a rájuk bízottaktól a világ harmóniáját. Ezért aztán a szívem mélyén mindketten a barátaim lettek.
Azóta már a felnőttek közt tartanak számon – hasonlóan sok hajdani kislegényhez-lánykához. S persze lassacskán belenőttem a tudásba, hogy a világban sok minden érvényesül, ám a jó csak igen ritkán. De abba a hitbe is belenőttem, hogy ez nem a teljes és nem a végleges igazság. A jó pedig – ha mégoly kicsit is – rajtunk múlik. S bízom benne, hogy a mesék továbbra is segítenek gyermekké érlelődnöm.
A két öregúrnak – ők ezt már tudják – igaza volt.
