Az emlékezet közösségi cselekmény, ahány ember és ahány érdek, annyiféle. Egy-egy eseményre a szemtanúk is eltérően emlékeznek. Elbeszéléseik igazsága szorosan összefügg az elmondás adott pillanatával, és azzal a személlyel vagy közösséggel is, akinek/amelynek az átélt történet megfogalmazódik. A személyes emlékezés mellett a társadalmi erőcsoportok hivatalos emlékeztetést végeznek, ünnepeket alkotnak és töltenek meg tartalommal. A politikai emlékezés folyamata feszültséggel teli, a múlt tényeiről szóló vita a jelen érdekeit fedi fel vagy leplezi le. A személyes és a politikai emlékezet szőttesében a népi emlékezet egyrészt őrzi és strukturálja a személyes emlékezetek színeit, másrészt feszültségben áll az emlékezetpolitika hivatalos hangsúlyadásaival.
A hosszú XX. század európai történelme a megerőszakolt emlékezés történelme. Különösen Kelet-Közép-Európában rendre olyan korszakok következtek, amelyek a személyes és népi emlékezetet egyaránt erővel rendelték alá a hivatalos memóriának. Az idősebbek feledhetetlenül élték át, hogyan „kellett” átértékelni családjuk és nemzetük múltját, miként alkotta meg a fennálló hatalom a maga ünnepeit és hőseit, és milyen erőszakos eszközökkel követelte meg ezek előtt a nyilvános tiszteletadást. A rendszerváltást követően pedig a „helyreállítás” egyik eszköze a korábbi kényszerek által meghatározott memória felszabadítása. Nem a múlt hazugságai és a jelen igazságai állnak tehát egymással szemben, hanem emlékezetek sokfélesége párhuzamosan van jelen a kortárs közösségi tudatban.
Az emlékezés keresztény, katolikus kultúrája számára II. János Pál pápa korszakalkotó jelentőségű tettet hajtott végre azzal, hogy a 2000. év húsvétján bocsánatot kért az egyház bűneiért. Tettének jelentősége sokrétű. Az emlékezést a történelem Ura előtt végezte, a bűnbánat és az isteni irgalomba vetett hit erőterében. Megvallotta az emlékező közösség felelősségét, alapvető szolidaritást vállalva a történelemmel, amelyben az egyház vándorol. A keresztény emlékezetpolitika az isteni irgalomra alapoz, és ezért képes közösséget vállalni a társadalommal, annak sikereivel és bűneivel egyaránt. Célja nem azonos a politikai érdekcsoportokéval, melyek saját hegemóniájuk felépítésében és megtartásában érdekeltek, miközben magukat tisztának állítják, és a bűnök összességét a politikai ellenfelekre hárítják.
A keresztény emlékezet nem fordítottja a politikainak, ez esetben kritikátlanul magára vállalna minden vétket. II. János Pált idézve: az egyház ,,nem fél attól az igazságtól, amely a történelemből következik, és kész elismerni minden elkövetett tévedést, különösen, ha a személyek vagy közösségek tiszteletén esett csorba. Ugyanakkor bizalmatlanul viseltetik a különböző történelmi korokat illető minden – akár felmentő, akár elítélő – általánosító ítélettel szemben.” A keresztény emlékezet végső tanúságtétele Isten irgalmáról szól, amely nagyobb, mint a bárki által elkövetett bűnök. Azzal pedig, hogy saját emlékezetét önkritikusan megtisztítja, az egyház reményt ad a bűnbánónak, és egyben kontrasztot állít a mindenkori politika szelektív emlékezetének.
