Al Pacino élete talán legnagyobb alakítását nyújtotta benne, és egyetlen Oscar-díját nyerte vele. Több jelenete belém égett, és minden alkalommal könnyesre nevetem magam rajta. Így is, úgy is. Mármint nevetek is, könnyezem is, és a kettőt egyszerre is, mikor mit: ez a film kedvére játszik velem.
Az Egy asszony illata érzékeny road-movie, egy maga teremtette poklából az önként vállalt halálba induló, vak katonatiszt New York-i útjáról szól. Egy végképp megkeseredettnek, kíméletlennek, gonosznak láttatott emberről, aki teljesen egyedül maradt öregségére. Joggal, gondoljuk kezdetben: megérdemli a végzetét ez az embergyűlölő, hiszen ő maga riaszt el maga mellől mindenkit, egy szemernyi gyengédség, alkalmazkodóképesség sincs benne. Bezárkózott, lezárta az életét: él ugyan még, de már csak fizikailag.
Egy diákot (Chris O’Donnell) fogadnak mellé a rokonok, hogy az ünnepek idején vigyázzon rá. Nem sejtik, hogy amint kilépnek az ajtón, „bébiszitterével” együtt azonnal ő is készülődni kezd a nagy útra: New Yorkba és a halálba… Egyvalamivel azonban nem számol: hogy valaki még őt is nagyon szeretheti. Hogy valakinek rá is szüksége lehet. Hogy valakinek átadhatná mindazt, amit az életről tud…
E csaknem tökéletes filmnek vannak szinte a fizika törvényeit meghazudtoló mozzanatai: például ahogy Al Pacino nem néz – vagyis lélegzetelállító módon mintha csakugyan vakká vált volna a film idejére –, vagy ahogyan táncol és autót vezet. Zseniális, amilyen zseniális azóta sem volt, és valószínűleg már sohasem lehet.