Olyan akkreditált posztgraduális programról van szó, amely egy állami egyetem és különböző egyházak által fenntartott felsőoktatási intézmények – a Nyíregyházi Görögkatolikus Főiskola és az Evangélikus Hittudományi Egyetem – ökumenikus együttműködését valósítja meg. Hallgatói és oktatói egyaránt különböző felekezetek tagjai. Miként nyilvánul meg az ökumenikus szemlélet a mindennapi műhelymunkában? Hogyan gazdagíthatnak minket a sajátunktól eltérő hagyományok? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk az oktatói gárda két tagjával.
„Az ökumené egyrészt úgy nyilvánul meg a képzésben, hogy nagy tiszteletben tartjuk egymás felekezeti hagyományait – mondja Joób Máté evangélikus lelkész, egyetemi docens –, ám ez nem valamiféle összemosást jelent, sokkal inkább egyfajta rácsodálkozást egymás tradíciójára, olyan értékekre, amelyek nálunk esetleg háttérbe szorultak. Én például több olyan protestáns hallgatóval is találkoztam, akinek nagyon nagy élmény volt a találkozás a szerzetesi hátterű lelkivezetéssel. Ugyanakkor előfordul, hogy egy katolikus hallgató számára nagy élmény látni, ahogy a protestánsok a Szentírást használják, és ezentúl esetleg ő is intenzívebben előveszi a Bibliát. A többi felekezet hagyományaival való megismerkedés segít, hogy tudatosabban tekintsünk saját tradíciónkra.” „Én Amerikában végeztem pasztorális tanácsadói tanulmányaimat, és ott természetes volt a más felekezetűek, sőt, más hitbéliek jelenléte a programban – veszi át a szót Kővári Magdolna szociális testvér, lelkigondozó. – Mégis, amikor hazajöttem, érdekes volt megtapasztalni, hogy anyanyelvemen milyen buktatókba ütközöm; rádöbbenni arra, hogy a saját hagyományaim szerinti egyházi kifejezés vagy terminológia egészen más tartalmat hordoz egy más felekezetű ember számára. Ez nem így volt az angol nyelvű közegben, és itthon komolyan oda kellett figyelnem arra, miként tudom úgy megfogalmazni a mondandómat, hogy annak a tartalma is »átmenjen «. Így egészen sokrétű párbeszéd kezdődött, amely mélyebb reflexióra hívott, és nagyon gazdagított.”
A hangsúly nem a különbségeken van a képzésben, hanem az élő és személyes istenkapcsolaton – erősítik meg mindketten. Ezen a szinten olyan éltető egység van, amelyben a felekezetek közötti különbségek jelentőségüket veszítik. „A liturgikus formákban persze vannak különbségek – mondja Joób Máté –, de az istenkapcsolatra vonatkozóan nem tudunk külön katolikus vagy református kérdést feltenni. Közös, egyetemes kérdések vannak: az Istennel való kapcsolatban jelentkező elakadások, örömök, nehézségek – és ezek mindenhol ugyanazok.” „Nem arról van szó, hogy valamiféle kényszer folytán mindenáron közös nevezőt találunk, ahol eltűnnek a különbözőségek – teszi hozzá Magdolna –; sokkal inkább arról, hogy mindenki a saját hagyományában mélyül el, az elevenedik meg számára, abban talál egyre mélyebb összefüggéseket, és ezen a szinten tapasztaljuk meg, hogy végül is egyek vagyunk.”
Ahhoz, hogy egy segítő kísérőként jelen lehessen valakinek az istenkapcsolatában, nagyon fontos, hogy először a sajátjával foglalkozzék. Ezt a célt szolgálja az az intenzív spirituális önismereti hét is, amelyen a hallgatók általában a képzés utolsó harmadában vesznek részt, és amely Kővári Magdolna szerint az egész képzés szíve vagy koronája: „Ezen az intenzív héten érnek össze a szálak, ekkor áll össze egységes egésszé a hallgatókban mindaz, amit két év alatt tanultak. Egyrészt összerendeződik a hallgató lelkisége, amely nem teológiai ismeretek rendszeréből forrásozik, hanem az eleven istenkapcsolatból, s amelyben ő megküzdötte harcait, reflektált a saját útjára, megkereste a kihívások, veszteségek, szenvedések értelmét, és azt, hogy Isten miként volt vele ezekben a nehézségekben. Ez a spirituális önismeret. A személyes istenkapcsolatban gyökerező spiritualitás képezi a lelkigondozói identitás alapját, amelyre azután ráépülnek az ismeretek és a kialakított készségek Ez az integráció következő szintje. A lelkigondozó spiritualitása teremti meg azt a jelenlétet, azt a spirituális teret a lelkigondozói kapcsolatban, ahol a kliens kimondatlanul is megtapasztalja Isten elfogadó szeretetét, ahol teret kap arra, hogy szabadon önmagára, problémáira tekinthessen, és ezáltal gyógyulhasson, növekedhessen. Mindennek feltétele azonban, hogy a lelkigondozóban kerüljön minden a helyére – és ez a hét ezt célozza meg.”
„A spirituális önismereti héten együtt vagyunk Érdligeten, a ciszterci nővérek vendégházában – mondja Joób Máté. – A hét első felében megpróbálunk különböző imagyakorlatokon keresztül rátekinteni saját spiritualitásunkra, a második felében pedig arra, hogy ez miként tud megjelenni lelkigondozói munkánkban. A hallgatók egyéni imafeladatokat kapnak, utána három-négy fős körben, majd nagy csoportban is megosztják a személyes ima tapasztalatait. A legnagyobb közös élmény az, hogy abban a térben, ahol egymás elakadásaival, örömeivel, nehézségeivel foglalkozunk, az Úristen bennünket és a hallgatókat is felhasználja egymás életében. Van egy kedves személyes élményem: az egyik hallgató, egy református lelkésznő a hét elején nagyon erőteljesen kifejezte, hogy ő mennyire sivárnak érzi saját vallása hagyományát a spiritualitás szempontjából, és hogy nincs muníciója istenkapcsolatának ápolására. A hét záró körében már lelkendezve mondta: alig várja, hogy hazamenjen, és elővegye Kálvin írásait, és egészen más szempontból forgassa őket, mert lehet, hogy nem is a hagyománnyal volt baj, hanem az ő megközelítésmódjával.”
„A hét minden reggelén van egy közös, ökumenikus áhítat, amit a hallgatók állítanak össze, és mindennap más vezeti – veszi át a szót Kővári Magdolna. – Aki szervezi, az a saját hagyományából hoz valamit, amibe behívja a többieket. Szép emlékem, amikor az egyik görögkatolikus pap hallgatónk egy görögkeleti imaliturgiára invitált minket. Velem az a reggeli áhítat értette meg a keleti liturgia lényegét. De ugyanígy említhetném a református, evangélikus, baptista vagy adventista hallgatók által szervezett áhítatokat is, hiszen minden ilyen alkalommal beleláttam az ő világukba. S ilyenkor átéljük azt a mély lelki egységet, hogy az istendicséretben, az imában, ahogy együtt vagyunk – egy-ház vagyunk, valódi eklézsia.”
„Sok olyan visszajelzés érkezik a képzés résztvevőitől, hogy saját közösségükbe visszaplántálják a tanultakat, és ez érezhetően megjelenik igehirdetéseikben vagy abban, ahogyan megszólítják a gyülekezetet” – meséli Joób Máté. „Két olyan stúdiumunk is van, amely a lelkigondozói szempontoknak a közösségbe építését célozza – teszi hozzá Magdolna. – Az egyik a közösségi lelkigondozás, amely kimondottan arról szól, hogy miként jelenhetnek meg a tanultak a liturgiában, a kiscsoportos foglalkozásokon vagy a szentségekkel kapcsolatos munkában (keresztelés, esketés, temetés). A másik stúdium a tevékenységkísérés tárgya keretében zajlik: az egyik félévet arra szánjuk, hogy megismerjük a különböző felekezeteket. Ennek során jól rá lehet látni arra, hogy a különféle hagyományokban miként alkalmazzák a lelkigondozói szempontokat például a liturgiában – és ez nagyon gazdagító. Közösen feldolgozva ezeket az eseteket a hallgatók egymás tradíciójából is ötleteket meríthetnek.” Joób Máté ennek kapcsán egy saját élményét idézi fel: „Egészen a múlt nyárig az oktatás mellett gyülekezeti lelkész is voltam. A képzésen hallottam először arról a szokásról, hogy régebben a bérmálás során a katolikus püspök meglegyintette a bérmálandó arcát, hogy megerősítse a gonosz elleni küzdelemben. És én ezt átvettem: a konfirmációi istentiszteleten a konfirmandusok megáldásukkor tőlem is megkapták ezt az »útravalót«. Persze el is magyaráztam nekik, hogy ennek mi a jelentősége. Szóval ez a katolikus elem jól gazdagította evangélikus liturgiai hagyományunkat.”
Fotó: Kissimon István