„Csak másban moshatod meg arcodat”

Olyan akkreditált posztgraduális programról van szó, amely egy állami egyetem és különböző egyházak által fenntartott felsőoktatási intézmények – a Nyíregyházi Görögkatolikus Főiskola és az Evangélikus Hittudományi Egyetem – ökumenikus együttműködését valósítja meg. Hallgatói és oktatói egyaránt különböző felekezetek tagjai. Miként nyilvánul meg az ökumenikus szemlélet a mindennapi műhelymunkában? Hogyan gazdagíthatnak minket a sajátunktól eltérő hagyományok? Többek között ezekről a kérdésekről beszélgettünk az oktatói gárda két tagjával.

„Az ökumené egyrészt úgy nyilvánul meg a képzésben, hogy nagy tiszteletben tartjuk egymás felekezeti hagyományait – mondja Joób Máté evangélikus lelkész, egyetemi docens –, ám ez nem valamiféle összemosást jelent, sokkal inkább egyfajta rácsodálkozást egymás tradíciójára, olyan értékekre, amelyek nálunk esetleg háttérbe szorultak. Én például több olyan protestáns hallgatóval is találkoztam, akinek nagyon nagy élmény volt a találkozás a szerzetesi hátterű lelkivezetéssel. Ugyanakkor előfordul, hogy egy katolikus hallgató számára nagy élmény látni, ahogy a protestánsok a Szentírást használják, és ezentúl esetleg ő is intenzívebben előveszi a Bibliát. A többi felekezet hagyományaival való megismerkedés segít, hogy tudatosabban tekintsünk saját tradíciónkra.” „Én Amerikában végeztem pasztorális tanácsadói tanulmányaimat, és ott természetes volt a más felekezetűek, sőt, más hitbéliek jelenléte a programban – veszi át a szót Kővári Magdolna szociális testvér, lelkigondozó. – Mégis, amikor hazajöttem, érdekes volt megtapasztalni, hogy anyanyelvemen milyen buktatókba ütközöm; rádöbbenni arra, hogy a saját hagyományaim szerinti egyházi kifejezés vagy terminológia egészen más tartalmat hordoz egy más felekezetű ember számára. Ez nem így volt az angol nyelvű közegben, és itthon komolyan oda kellett figyelnem arra, miként tudom úgy megfogalmazni a mondandómat, hogy annak a tartalma is »átmenjen «. Így egészen sokrétű párbeszéd kezdődött, amely mélyebb reflexióra hívott, és nagyon gazdagított.”

A hangsúly nem a különbségeken van a képzésben, hanem az élő és személyes istenkapcsolaton – erősítik meg mindketten. Ezen a szinten olyan éltető egység van, amelyben a felekezetek közötti különbségek jelentőségüket veszítik. „A liturgikus formákban persze vannak különbségek – mondja Joób Máté –, de az istenkapcsolatra vonatkozóan nem tudunk külön katolikus vagy református kérdést feltenni. Közös, egyetemes kérdések vannak: az Istennel való kapcsolatban jelentkező elakadások, örömök, nehézségek – és ezek mindenhol ugyanazok.” „Nem arról van szó, hogy valamiféle kényszer folytán mindenáron közös nevezőt találunk, ahol eltűnnek a különbözőségek – teszi hozzá Magdolna –; sokkal inkább arról, hogy mindenki a saját hagyományában mélyül el, az elevenedik meg számára, abban talál egyre mélyebb összefüggéseket, és ezen a szinten tapasztaljuk meg, hogy végül is egyek vagyunk.”

Ahhoz, hogy egy segítő kísérőként jelen lehessen valakinek az istenkapcsolatában, nagyon fontos, hogy először a sajátjával foglalkozzék. Ezt a célt szolgálja az az intenzív spirituális önismereti hét is, amelyen a hallgatók általában a képzés utolsó harmadában vesznek részt, és amely Kővári Magdolna szerint az egész képzés szíve vagy koronája: „Ezen az intenzív héten érnek össze a szálak, ekkor áll össze egységes egésszé a hallgatókban mindaz, amit két év alatt tanultak. Egyrészt összerendeződik a hallgató lelkisége, amely nem teológiai ismeretek rendszeréből forrásozik, hanem az eleven istenkapcsolatból, s amelyben ő megküzdötte harcait, reflektált a saját útjára, megkereste a kihívások, veszteségek, szenvedések értelmét, és azt, hogy Isten miként volt vele ezekben a nehézségekben. Ez a spirituális önismeret. A személyes istenkapcsolatban gyökerező spiritualitás képezi a lelkigondozói identitás alapját, amelyre azután ráépülnek az ismeretek és a kialakított készségek Ez az integráció következő szintje. A lelkigondozó spiritualitása teremti meg azt a jelenlétet, azt a spirituális teret a lelkigondozói kapcsolatban, ahol a kliens kimondatlanul is megtapasztalja Isten elfogadó szeretetét, ahol teret kap arra, hogy szabadon önmagára, problémáira tekinthessen, és ezáltal gyógyulhasson, növekedhessen. Mindennek feltétele azonban, hogy a lelkigondozóban kerüljön minden a helyére – és ez a hét ezt célozza meg.”

„A spirituális önismereti héten együtt vagyunk Érdligeten, a ciszterci nővérek vendégházában – mondja Joób Máté. – A hét első felében megpróbálunk különböző imagyakorlatokon keresztül rátekinteni saját spiritualitásunkra, a második felében pedig arra, hogy ez miként tud megjelenni lelkigondozói munkánkban. A hallgatók egyéni imafeladatokat kapnak, utána három-négy fős körben, majd nagy csoportban is megosztják a személyes ima tapasztalatait. A legnagyobb közös élmény az, hogy abban a térben, ahol egymás elakadásaival, örömeivel, nehézségeivel foglalkozunk, az Úristen bennünket és a hallgatókat is felhasználja egymás életében. Van egy kedves személyes élményem: az egyik hallgató, egy református lelkésznő a hét elején nagyon erőteljesen kifejezte, hogy ő mennyire sivárnak érzi saját vallása hagyományát a spiritualitás szempontjából, és hogy nincs muníciója istenkapcsolatának ápolására. A hét záró körében már lelkendezve mondta: alig várja, hogy hazamenjen, és elővegye Kálvin írásait, és egészen más szempontból forgassa őket, mert lehet, hogy nem is a hagyománnyal volt baj, hanem az ő megközelítésmódjával.”

„A hét minden reggelén van egy közös, ökumenikus áhítat, amit a hallgatók állítanak össze, és mindennap más vezeti – veszi át a szót Kővári Magdolna. – Aki szervezi, az a saját hagyományából hoz valamit, amibe behívja a többieket. Szép emlékem, amikor az egyik görögkatolikus pap hallgatónk egy görögkeleti imaliturgiára invitált minket. Velem az a reggeli áhítat értette meg a keleti liturgia lényegét. De ugyanígy említhetném a református, evangélikus, baptista vagy adventista hallgatók által szervezett áhítatokat is, hiszen minden ilyen alkalommal beleláttam az ő világukba. S ilyenkor átéljük azt a mély lelki egységet, hogy az istendicséretben, az imában, ahogy együtt vagyunk – egy-ház vagyunk, valódi eklézsia.”

 „Sok olyan visszajelzés érkezik a képzés résztvevőitől, hogy saját közösségükbe visszaplántálják a tanultakat, és ez érezhetően megjelenik igehirdetéseikben vagy abban, ahogyan megszólítják a gyülekezetet” – meséli Joób Máté. „Két olyan stúdiumunk is van, amely a lelkigondozói szempontoknak a közösségbe építését célozza – teszi hozzá Magdolna. – Az egyik a közösségi lelkigondozás, amely kimondottan arról szól, hogy miként jelenhetnek meg a tanultak a liturgiában, a kiscsoportos foglalkozásokon vagy a szentségekkel kapcsolatos munkában (keresztelés, esketés, temetés). A másik stúdium a tevékenységkísérés tárgya keretében zajlik: az egyik félévet arra szánjuk, hogy megismerjük a különböző felekezeteket. Ennek során jól rá lehet látni arra, hogy a különféle hagyományokban miként alkalmazzák a lelkigondozói szempontokat például a liturgiában – és ez nagyon gazdagító. Közösen feldolgozva ezeket az eseteket a hallgatók egymás tradíciójából is ötleteket meríthetnek.” Joób Máté ennek kapcsán egy saját élményét idézi fel: „Egészen a múlt nyárig az oktatás mellett gyülekezeti lelkész is voltam. A képzésen hallottam először arról a szokásról, hogy régebben a bérmálás során a katolikus püspök meglegyintette a bérmálandó arcát, hogy megerősítse a gonosz elleni küzdelemben. És én ezt átvettem: a konfirmációi istentiszteleten a konfirmandusok megáldásukkor tőlem is megkapták ezt az »útravalót«. Persze el is magyaráztam nekik, hogy ennek mi a jelentősége. Szóval ez a katolikus elem jól gazdagította evangélikus liturgiai hagyományunkat.”
Fotó: Kissimon István

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

„Csak másban moshatod meg arcodat”

 

 

 „Visszahelyezni az embert abba az eredeti állapotba,

amelyet mindannyian ismerünk, hiszen onnan érkeztünk”

Magyarországon mióta művelik?

– A hetvenes-nyolcvanas években Mérei Ferenc volt az iskolaalapító. Ma is az ő tanítványai azok, akik biztos oszlopai a magyar pszichodrámának. Többek között Ajkai Klára, Bagdy Emőke, Erdélyi Ildikó. Magyarországon két „irányzat” működik. A németországi vonalhoz Mähwers Ildikó és követői tartoznak, a másik vonalat Teszáry Judit és tanítványai képviselik.

Ön hogyan került kapcsolatba a pszichodrámával?

– Azt, hogy dramatista lettem, Teszáry Juditnak köszönhetem. Mintegy tizenöt évvel ezelőtt Debrecenben volt egy pszichodráma-kongresszus. Teszáry Judit pszichoszomatika-műhelyt hirdetett meg. Egy ilyen alkalmon harminc-negyven ember szokott részt venni. De akkor ott, az Aranybika Szálloda tükörtermében több mint kétszáz ember volt jelen. Teszáry Judit ezzel a módszerrel olyan rendkívüli kisugárzással és hatékonysággal „dolgozott” egy résztvevő testi tünetével, ami rendkívül mélyen megérintett. Ekkor indult el bennem az a folyamat, amelynek köszönhetem, hogy ma pszichodramatistaként is működöm.

Mi a pszichodráma lényege?

– Klasszikus formája szerint ez egy csoportban működő pszichoterápiás folyamat. Társas lények vagyunk, egész életünk szociális térben zajlik. A pszichodráma keretein belül formálódó kis csoport a résztvevők életének, úgynevezett nagy szociális terének a leképeződésévé válik. Itt a csoporttagok az őket foglalkoztató élethelyzeteiket, konfliktusaikat, krízishelyzeteiket újra átélhetik. Korrigálhatják azt, amire a mindennapi életben esetleg nincs lehetőségük. Nagyon sok színe és szála van a módszernek, amelyekkel a résztvevők helyes önismeretre tehetnek szert. A szerepcserés játékok során pedig fejlődik a kommunikációs és az empatikus készségük.

Kik és hogyan jelentkezhetnek egy ilyen csoportba?

– Egyrészt olyan embereket hívunk, akik egészségesek, de az életvezetésükben elakadtak. A csoportba való bekerülést egy beszélgetés előzi meg, ahol a csoportvezető kiszűri, hogy a személy elbírja-e a csoportot, illetve a csoport elbírja-e a személyt az együttes munkában. Néha előfordul, hogy valakinek még nem javasoljuk a csoportot. De ez nem alkalmatlanságot jelent. Ilyenkor többnyire arról van szó, hogy az illetőnek túl sok az elvarratlan szál az életében, és ez a csoportnak és az egyénnek egyaránt megterhelő lehet. Olyan is előfordulhat, hogy a jelentkezőnek pszichiátriai vagy szenvedélybetegsége van. Őket sem bírja el a csoport. De mindez nem jelenti azt, hogy ők egy pszichiátriai intézmény keretén belül ne vehetnének részt ilyen jellegű terápiában, természetesen más keretek között.

Milyen jellegű elakadásban segíthet a pszichodráma?

– Mindannyiunknak vannak gondjai, amelyek életünk egyes szakaszaiban felerősödnek. A családterápiában például életciklusokról beszélünk. Erik Erikson a személyiségfejlődést nyolc szakaszra osztotta. Az egyik életszakaszból a másikba való átjutás során bizonyos válságokat élünk át. Ha ezeket a kríziseket megtanuljuk jól kezelni, életünket a továbbiakban magasabb szinten tudjuk szervezni.

Azonban nemcsak az életciklus szakaszaira kell gondolnunk, hanem életünk kitüntetett stresszhelyzeteire is, amelyeket megítélhetünk pozitív szempontból is. Például egy házasságkötés vagy egy gyermek érkezése a családba pozitív stresszhelyzet, amelynek feladataira, kihívásaira éppúgy válaszolnunk kell, mint a súlyos negatív krízisekre. Ez utóbbihoz tartozhat egy szeretett személy vagy egy munkahely elveszítése. Az embernek van egy egészséges életviteli szerveződése, ereje, amivel képes megoldani a problémáit. De adódhatnak olyan helyzetek, amikor önerőből nem tudunk továbblépni, tanácstalanná válunk, külső megerősítésre, biztatásra van szükségünk. Ilyenkor sokat jelenthetnek a családtagok, barátok, akik érzelmi támaszt biztosítanak számunkra.

De vannak az életnek olyan problémái, amelyeknek a gyökerei esetleg a kora gyermekkorba nyúlnak viszsza, s ezeken sem mi magunk, sem a barátok, rokonok nem tudnak segíteni. A pszichodráma módszerei alkalmasak arra, hogy e súlyos elakadásokból megtaláljuk a kiutat.

Milyen példát tudna erre mondani?

– Gyakori nehézség, hogy derék, helyes és szorgalmas fiatalemberek, férfiak és nők nem tudnak párt találni maguknak. „Kívülről” vizsgálva racionálisan nem lehet sem magyarázatot, sem megoldást találni számukra. Viszont egy jól képzett pszichoterapeuta vagy pszichodramatista által vezetett csoportban olyan mély szintekig lehet eljutni a problémával, ahol rálelhetünk a látszólag érthetetlen elakadás okára. Magamat transzgenerációs szemléletű családterapeutának tartom. Ez a szemlélet azt jelenti, hogy a személy elakadásai sokkal messzebbről, a család elakadásaiból következnek. Természetesen mindez nem tudatos sem a személy, sem a család számára. A drámának azonban vannak olyan eszközei, amelyeknek segítségével a megtorpanás megszüntethető. Egy ilyen probléma sokszor szimbolikusan jelenik meg, és mi, kísérők arra törekszünk, hogy az egyén minden esetben ki tudja bontani a saját szimbólumát. Ő maga fejtse fel, mondja ki, mi az. Ő a legfőbb ismerője. Itt kell megjegyeznem: ez a módszer nem azonos a ma elterjedt családállítással. A tavaly induló, általam és kolléganőmmel, Vajdics Anikóval vezetett csoporttal most értünk a folyamat feléhez. Az egyik résztvevő éppen a legutóbbi alkalommal jelezte, hogy szeretné, ha a párkapcsolati elakadásával foglalkoznánk. Ő maga kezdett el a családfájáról beszélni, és olyan szinten tudta megjeleníteni és megszólaltatni dramatikusan az őseit, hogy a realitás fölötti dolgok is megjelentek. Bátran mondhatom, hogy ez a fiatal nő egy pillanat alatt értette meg, mi a problémája.

Egy konkrét személy életterhe hogyan lehet mindenkié?

– Beszélünk úgynevezett csoporttudattalanról, vagyis a csoport „engedi meg”, hogy különféle témák előkerüljenek. A csoportban megjelenő témáknak úgynevezett „merülési mélysége” van. A tagok segítik egymást azzal, hogy közösen játsszák el az arra vállalkozó személy aktuális problémáját, és az úgynevezett szerepcsere katartikus hatású szokott lenni. Amikor valaki belekerül az anyja, apja, testvérei, férje, felesége szerepébe, olyan szinten érti meg őket, ahogyan másként soha. De nem csak ő, a szereplők is, akik őt segítik, illetve az ő szerepében játszanak, nagyon mély katarzist élhetnek át, mert mindannyian ugyanarra a gyöngysorra vagyunk felfűzve. Nem véletlen az sem, hogy mikor, kit, milyen szerepre választ ki a vállalkozó főszereplő, az úgynevezett protagonista. Az illető, aki megkap egy bizonyos szerepet, érti, hogy miért lett az övé. Tudja, neki is feladata, „dolga” van azzal a problémával. Egy különös, közös élményt él át a csoport. Ez az élmény a csoporttagok mindennapi életére is felszabadítóan hat. Az ilyen felszabadító pillanatok után a résztvevők képessé válnak arra, hogy örömmel tudjanak fordulni önmaguk és mások felé. Mélyen megélik azt, hogy tudnak szeretni, és hogy ők is szerethetők.

A keresztény emberek közül sokan sajnos ma is vonakodva vagy egyáltalán nem fogadják el a pszichológia adta segítséget. Ön most kimondta, hogy a pszichodráma lényege is a szeretetben való elmélyülés. Miért ódzkodunk még mindig attól a felismeréstől, hogy a lélektan és a kereszténység nem zárják ki egymást?

Ha a szituáció úgy alakul, az egyéni pácienseimnek megvallom, hogy keresztény pszichológus vagyok és gyakorlom a vallásomat. Nagyon sok erőt kapok odaföntről. Merem azt mondani, hogy nem is tudnám az isteni kegyelem nélkül végezni a munkám. De a kérdés jogos, mert nekem is mondták már, hogy „ezt” a „liberális” pszichológiát nem lehet keresztényként elfogadni. Érdekes tapasztalat ez az életemben, miszerint a keresztényeknek liberális vagyok, a liberálisoknak pedig túl keresztény. De ez nem zavar. Végzem a dolgom, és csak remélem, hogy a krisztusi üzenet (is) megnyilvánul a terápiák során. Nem röstellek adott esetben evangéliumi szakaszokra hivatkozni. Néhány éve megjelent egy könyvem, ebben két bibliai téma is szerepel. Az egyik az Ószövetségen keresztül elemzi a transzgenerációs mintákat, egészen pontosan az ősatyák feleségválasztásait, a kiválasztottak születési sorrendjét, az áldás és áldozat fogalmát. Több befejezett családterápiás esetet is leírtam. Az egyik egy nagyon különös kamasz fiúról szól, aki kígyókat tenyésztett otthon, ennek mindenféle borzalmával és mentális zavarával. A fejezet elé nem véletlenül választottam Máté evangéliumából ezt a mottót. „Melyiktek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót?” Nem tudunk hatékonyan működni anélkül, hogy ne vennénk figyelembe a zsidó-keresztény kultúra értékeit. A változásnak ez a titka: visszahelyezni az embert abba az eredeti állapotba, amelyet mindannyian ismerünk, hiszen onnan érkeztünk.

Ezek szerint a pszichodráma rokon a keresztény körökben ismert bibliodrámával?

– Igen, ha úgy tetszik édestestvérek. A bibliodrámát elsősorban a protestáns egyházon belül a vallási neurózisok gyógyítására Petzold és Zacharias német pszichodramatisták dolgozták ki. A bibliodráma célja, hogy elmélyítse a spirituális megértést, és kiváló alkalmat biztosít a vallásos közösségélményre. Mindennapi emberi gyarlóságaink, mint például a testvérféltékenység jól feldolgozhatóak József és testvérei, vagy a tékozló fiú témaköréből, de a Biblia számtalan tematikai lehetőséget nyújt a bibliodramatikus munkára. Hangsúlyoznunk kell továbbá, hogy a transzcendens szerepek a bibliodrámában jól leképződnek, és ki kell emelnem, hogy a pszichodramatisták közül sokan élnek a bibliodráma eszközeivel, és beiktatnak egy-egy bibliodráma játékot is a dramatikus folyamatba.

Az emberek tehát akár a pszichodráma, akár a bibliodráma által megtanulhatnak az életük kapcsán mély összefüggéseket látni, és azokban gondolkozni?

– Mi nem várjuk el, hogy a résztvevők konkrétan megfogalmazzák: én megtanultam, hogy… Azonban a vezető katarzisát többször átélve mondhatom, hogy alkalomról alkalomra olyan differenciált és finom visszajelzéseket adnak a csoporttagok, hogy sokszor én is meglepődöm.

Mekkora egy pszichodrámacsoport, és „technikailag” hogyan működik?

– Tíz-tizenkét fő az optimális létszám. A két csoportvezető azt a családmintát követi, amelyben az apa és az anya tartóoszlop. Az lenne az ideális, ha férfi és női vezető dolgozhatna együtt, megmutatva, hogyan működik az anyaés az apaszerep. Sajnos kevés a férfipszichológus. A csoporttagokkal havi egy alkalommal találkozunk, és tíz órát dolgozunk együtt. Az önismereti folyamathoz százötven-kétszázötven órát javasolunk, és ennek értelmében körülbelül másfél vagy két és fél év alatt érünk a csoportfolyamat végére. Ennyi idő kell is. Hiszen a pszichodráma elsősorban egy folyamaton belül történő külső és belső változás. Az eredmény és a megoldás nem hullik az ölünkbe egy délután alatt.

Hogy lesz valakiből dramatista?

– Magyarországon nagyon intenzív a pszichodráma ereje. A pszichológusképzésben, önismeret-fejlesztő eszközként kitüntetett helye van. Elsősorban maguk a szakemberek vesznek részt benne, és sokakat úgy megérint, hogy később maguk is indíttatást éreznek, hogy csoportot szervezzenek mások számára. Míg valakiből dramatista lesz, tíz évet is igénybe vehet a képzése. Hosszú tanulási folyamat ez, és emellett az Egyesület megszűri, kikből képez szakembert. De nemcsak pszichológusok számára lehet hasznos, hanem más segítőhivatást választók számára is. Rendkívüli lehetőséget látok abban, ha lelkipásztorok is minél többen ismernék a módszert. Sokban segíthetné a munkájukat.

Hogyan lehet jelentkezni résztvevőként egy csoportba?

– A Magyar Pszichodráma Egyesület honlapján (www.– pszichodrama.hu) számtalan csoport közül választhat az érdeklődő. A már említett, általam és Vajdics Anikóval most vezetett önismereti csoportunknak is lesz folytatása, amelyre várjuk a jelentkezőket. Mottójául egy számunkra nagyon szép és kedves József Attila-idézetet választottunk, amely így szól: „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” Azt hiszem, ennyire pontosan csak a költő tudta megfogalmazni azt az élményt, amely a pszichodrámán keresztül átélhető.

Fotó: Bókay László

 

Szólj hozzá!

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .