– Fogalmam sincs – válaszoltam közönyösen, miközben az agyamban újra meg újra végigpörgettem az eseményeket.
– Előfordulhat, hogy valaki a pubból megadja a neved a zsaruknak?
– Nem. Senki nem fog köpni.
– Akkor jó. Kell egy kis pénz, hogy külföldre menj – Spanyolországba vagy bárhová?
– Van pénzem, Buldog – válaszoltam egy vállrándítás kíséretében. – Semmi gond. Ne izgulj. Megoldom.
Hát az ilyesféle történetek szoktak nagyon rosszul folytatódni, s ki tudja, hogy érnek véget. Láttunk mi már akciófilmet, ugye.
John, azaz John Pridmore története igazán nem mondható átlagosnak. Képzeljünk el egy két méter közeli szekrényembert, aki az esténként elevenedő (fél)alvilági szórakoztatóiparban elegáns biztonsági őrként, kevésbé elegáns elnevezéssel kidobó-emberként dolgozik. A legtöbb balhés figura már ránézésre meggondolja magát, ha a közelébe kerül. Közös kisviláguk a burkoltnak bajosan nevezhető erőszaké. Az a nyerő, aki hamarabb és nagyobbat üt. Márpedig John hamarabb és nagyobbat üt. Ezért aztán tisztelik. Elismert „szakember”, hát jól keres. A tét emelkedik, legyen szó pénzről, kocsikról, nőkről vagy drogról – az igények s a kielégítésükhöz szükséges anyagiak összege folytonosan növekszenek, de a fegyverek, az alkohol és egyéb kábítószerek meghatározta üzletágak nagyon jól fizetnek. Emiatt nem kell aggódni, hacsak nem az egymásból következő bosszúállások, a szinte semmiből induló, de csakhamar halál-közelivé váló esetek kimenetele miatt.
Egy ilyen semmiségből indult el az az eseménysor is, amelyből John új élete fakadt – épp húsz évvel ezelőtt. Egy kocsmai vonalon mindenestés nézeteltérésből, amely kis híján gyilkosságba fordult. S aztán előttünk áll ugyanaz a kétméteres, izomagyi működését már nagyrészt maga mögött tudó, de hirtelen haragjával, rögzült visszakezes reakcióival, azaz korábban meglehetősen sikeres ügyintézési stílusával még évekig küzdő óriás, aki az egykori főnökeinél mérhetetlenül erősebb mellé szegődött. Bár amazok mércéivel mérve ez az erő „nem játszik”.
John egyszer s mindenkorra döntött. De a megújulás nem adja magát könnyen. Az alapokig kell ásni, hiszen a „felnőtt” agresszió valahol gyerekkorban kezdődik. Johnnak tizenegy éves korábban tört össze addig biztonságos világa. Szülei válásával indult az út lefelé. Előbb kisebb, majd nagyobb lopásokkal, elzárásokkal, bandázással. Persze a felelősséget nem illik hárítani, a „mások vittek rossz utakra engem” slágerszintű sületlensége csak az önigazolás nevű, napjainkban is meglehetősen népszerű játékhoz elégséges. Bár ha a csoportnyomás elég nagy, ember legyen a talpán, aki képes ellenállni, például a megszokott körökben elvárt erőszaknak. John a szétszakadt család s a rá nemigen kíváncsi felnőttek körüli érzelmi zűrzavarban tehát elkallódott, és elkezdődött ritkának épp nem nevezhető karrierje. Volt benne fegyvertől a drogig, a könnyen hozzáférhető, rövid lejáratú, nagyjából a szexre korlátozott kapcsolatoktól a luxusverdákig, s mindezek hátterében az ideig-óráig elnyomott hiányérzetig sok minden.
Aztán évek múlva rákanyarodott a damaszkuszi útra. Saulhoz hasonlóan ő sem azt kereste, aki végül rátalált. S elindult egy teljesen más élet felé. Ahogy John magyarul nemrég megjelent, Az alvilágtól Istenig című önéletírásából is kiderül: a villámcsapásszerű megvilágosodást, a megtérést naponként, újra meg újra nekifeszülve kell élni, megerősíteni, elmélyíteni. A friss elszántságot megtorpanások, a korábbi beidegződések újraéledése, újratámadása fenyegeti. Aki addig az erőszak egyszerű meggyőző erejét választotta, annak ezt a lehetőséget nehéz kivernie a fejéből – vagy inkább a szívéből. S ez ennek az izgalmas, belső és külső utazásokat egyaránt bemutató könyvnek az egyik legmegejtőbb, legigazabb szála: a botlásaiból felkelő, az elakadásait felismerő és kijavítani igyekvő férfi őszintesége, hivatás- és útkeresése. Ismét Pál jut eszünkbe, aki ugyanazzal a teljes nekifeszüléssel építette Krisztus országát, amellyel korábban üldözte a keresztényeket. John Pridmore esetében is megmaradt a lendület, csak már nem pofonokat és baseballütőket segít célba, hanem az evangéliumot. Milliók, köztük számtalan kamasz előtt vallotta már meg az utóbbi két évtizedben, hogy van más út is, mint amelyen a vonatkozó témájú akciófilmek rosszfiúi robognak. S járja a világot, hogy lelkigyakorlatok, tanúságtételek során hívja fel sokak figyelmét a hitre, az imádságra vagy az életvédelemre, legyen szó abortuszról, drogokról, a gonosz mesterkedéseiről vagy az Istentől elfordult életről. És a könyv megrendítő történeteiből az is kiderül: vannak, akik meghallják.
„A mise alatt nehezen tudtam levenni a szemem Teréz anya ráncos arcáról. Olyan derűs és imába merült volt… Amikor a kiengesztelődésre került sor, a nővérek példáját követve össze kellett volna kulcsolnom a kezem, és le kellett volna hajtanom a fejem. Ehelyett azon kaptam magam, hogy átintegetek az anyának, aki visszamosolygott rám. Mise után a kápolnában maradtunk, és Teréz anyát hallgattuk, aki Isten szeretetéről beszélt. Ezután valamennyiünknek adott egy rózsafüzért, amely ma is az egyik legnagyobb becsben tartott kincsem. Még háromszor találkoztam vele, és minden alkalommal megihletett egyszerűsége és szentsége. Valósággal sugározta Isten szeretetét.” Hosszú és kanyarokkal teli út vezetett odáig, míg John életében megjelent a fenti epizód békéje. De megjelent. És ma is dolgozik rajta.
(John Pridmore–Greg Watts: Az alvilágtól Istenig. Budapest, 2011, Új Ember)
