A parallax a paralel rokona. Utóbbiban a nézőpont és a megfigyelt tárgy között egyenes vonal húzódik, s ahány tárgy, annyi nézőpont. A parallaktikus nézet sajátossága egyfelől az, hogy egyetlen tárgyra fókuszál, másfelől a folyamatos közlekedés olyan nézőpontok között, amelyek egyébként egymással nem összeegyeztethetők. Slavoj Zizek szlovén származású neomarxista gondolkodó egy egész monográfiát szentelt e fogalom kifejtésének. Számára a három legfontosabb nézőpont, melyek mindegyike felmutatja parallaktikus sajátosságait: a filozófiai, a tudományos és a politikai.
A parallax sok mindenre megtanít, ahogyan tanította az egyiptomi csillagászokat, a görög matematikusokat vagy a római geodétákat. A mai posztmodern filozófiában többek között Jacques Lacan és Zizek nyomán a parallax a gondolkodás technikája, a személy és a társadalom szintjén egyaránt. A mai gondolkodás meghatározó – egyesek szerint inkább csak divatos – iskolái szerint a gondolkodás tárgyáról (úgy is fogalmazhatjuk: az igazságról) a figyelem és a megértés áthelyeződött az emberre, aki lát, gondolkodik. Radikálisabb megfogalmazás szerint már nincsenek olyan jellegű igazságok, amelyek metafizikai garanciákkal rendelkeznének, melyek tartalmát tehát nem az biztosítaná, hogy megértjük őket, hanem valami megértésen, időn és téren túli valóság, maga Isten vagy a Lét vagy bármely más néven nevezett, esetleg tisztelt abszolútum.
A Bibliát ismerő ember ilyenkor óhatatlanul asszociál a „Mi az igazság?” pilátusi kérdésre, amely klasszikussá vált mindazon esetekre, ahol az igazságba vetett mély hit vagy a feltétlen melletti elkötelezettség alapjaiban kérdőjelezhető meg. Mint valami gondolkodási vagy döntési hiba esetén, amikor az ember mindent félreért, mert nem látja át a helyzeteket, a bonyolult politikai összefüggéseket, s ezzel kirekeszti magát az értők, a talpraesettek, a mindenkor eligazodók közül. Mielőtt azonban bizonyos igazságfelfogást kereszténynek jelölnénk, s erre hivatkozva más felfogásokat nemcsak filozófiai, hanem vallási alapon elutasítanánk, érdemes mélyebbre ásni, s azt kérdezni, vajon a kereszténység nem az a világtörténelmi kísérlet-e, amely a végső soron mindig titok maradó, ám önközlésében fáradhatatlan Isten szavát minden kor dadogásában megfogalmazza. S ha erre igennel merünk válaszolni, akkor megszívlelhetjük az olasz filozófus, Gianni Vattimo alábbi szövegét:
Ha az egyház felismerné, hogy a keresztény hit felszabadító értelmét éppen hogy az objektivitás igényének feladása bontakoztathatja ki, akkor végre pontot tehetne az igazság és a felebaráti szeretet közötti eldönthetetlen vita végére, amely történelme során annyiszor akadályozta. Az egyetlen igazság, melyet a Szentírás kinyilatkoztatott számunkra, és amely nem szorult az idők során semmiféle mítosztalanításra – minthogy nem kísérleti alapú, logikai vagy metafizikai kijelentés, hanem gyakorlati felszólítás –, a szeretet igazsága, a caritas.
