A kifejezés akkoriban a közélet világához kötődött, s „a nép javára, érdekében végzett közösségi, nyilvános tevékenység, közpénzből szervezett rendezvény, társadalmi esemény” értelmében például szüreti fesztivált vagy aratásünnepet jelentett. Ugyanakkor ismeretesek voltak e szó árnyaltabb, szellemibb jelentései is, így például jelölt minden olyan tevékenységet is, amely közvetett módon szolgálta a köz érdekeit (például a gyermekek engedelmessége szüleik iránt, a szülők kötelességei gyermekeik felé) – ezek is „liturgiának” számítottak.
Jó egy évszázaddal később, Nagy Sándor idején, tehát a görög demokráciák hanyatlásakor a kifejezés a profán szóhasználatból áttevődött a pogány (azaz a görög) vallás istentiszteleti életére: így már a népért, a nép javára végzett kultikus, áldozatbemutatási cselekményt jelentette. Ezt valahogy így kell elképzelnünk: az adott településen közpénzből vagy adakozásból feláldoztak egy állatot a közösség egyik templomában, az ott tisztelt istenség kegyét kérve a népért – hogy például szűnjék meg egy természeti csapás –, és az istentisztelet végeztével az állat fel nem áldozott részeit (a nagyobb és értékesebb részt) ingyen kiosztották a résztvevők között, a lakosság gazdasági helyzetének megfelelően, vagyis a szegényebbek többet kaptak belőle.
Ez volt az a pont e fogalom történetében, amikor ez az immár szinte kizárólagosan spirituális, vallási értelmű és szellemiségű szó bekerült a Szentírásba.