A tizenkilenc éves Farkas Kinga azon ritka kivételek egyike, akik zsenge koruk ellenére is ezen a mostohán kezelt területen munkálkodnak szabadidejükben. Kinga mondhatni beleszületett a hospice-ba: édesanyja tizenegy éve a százhalombattai hospice-szolgálat vezetője és jelenleg az Országos Hospice- Palliatív Egyesület elnöke is. Korábban házi betegápolási szolgálatot vezetett, egy pályázatnak köszönhetően abból nőtt ki a helyi szolgálat.
„A hospice-ban dolgozók azt próbálják elérni – mondja Kinga –, hogy a halált ne borzasztó dologként kezeljék, és a haldoklót ne tegye félre a környezete. Amíg él valaki, addig kell vele lenni és széppé tenni az életét. Mi, diákok talán azért segítünk könnyebben, mert még nagyon távolinak érezzük a halálunkat, nincs bennünk halálfélelem – viszont mégis tudunk a halálról, hiszen a gyermekek kilencven százalékának már volt ezzel kapcsolatos tapasztalata rokona vagy ismerőse révén.”
A hospice-mozgalomba bekapcsolódó tanulók többnyire nem közvetlenül a haldoklókkal törődnek, hanem a hospice minél szélesebb körű, egyebek közt interneten történő, elsősorban kortársaikkal való megismertetésében segédkeznek. Kinga diákoknak szóló, főként művészeti jellegű pályázatok megszervezésében vesz részt, továbbá önkénteseket és résztvevőket segít toborozni a világnapokra és más eseményekre. Az egyesület szeretné elérni, hogy a középiskolás tantervben felvehető modulként jelenjen meg a hospice-önkéntesség. Ennek első állomásaként bizonyos iskolákban már tartottak próbaképzéseket játékos, interaktív formában. Kinga felmérést végzett a próbaórákon részt vevő diákok körében, hogy az oktatók visszajelzést kapjanak, mennyire tartják hasznosnak a tanulók ezt a képzést. Gimnazistaként megpróbálta iskoláját is bevonni a hospice-önkéntesség terjesztésébe, de sok nehézséggel találta szemben magát, mivel a tanárok – még ha nyitottak is erre a témára – idő hiányában nem túl lelkesek.
Kinga tapasztalatai alapján azokon a vidéki helyeken a legismertebb a hospice, ahol működik ilyen szolgáltatás, vidéken ugyanis sokkal inkább szükségét érzik az általuk nyújtott tevékenységnek: egy városi kórházba bekerülve a családtagok nehezen megközelíthetővé válnak, sokkal bonyolultabb őket meglátogatni, kapcsolatot tartani velük. Ezeken a helyeken a diákönkéntesség is sokkal jelentősebb, óvodákat és iskolákat egyaránt, szervezett keretek között tud megszólítani az országos szervezet. Az önkéntes-mozgalomban vidéken és a fővárosban összesen mintegy húsz oktatási intézmény vesz részt: óvodákkal, általános iskolákkal és gimnáziumokkal áll összeköttetésben az egyesület. Nem szervezett formában, pályázatok vagy ismerősök révén pedig ennél jóval több intézménnyel alakítottak ki kapcsolatot.
Kinga – bár életét édesanyja munkája révén már régebben is meghatározta a hospice és a hozzá kapcsolódó felfogás – úgy érzi, megváltozott a halálhoz való viszonya, amióta bekapcsolódott a mozgalomba. Sokkal könnyebben el tudta fogadni dédnagymamája ez idő alatt bekövetkezett halálát. Tisztában volt ugyanis azzal, hogy haldoklása idején arra kell koncentrálnia: még vele van, még örül neki. Így az elbúcsúzás nemcsak a fájdalomról szólt, hanem arról a békéről is, ahogy látta megnyugvással elmenni szerettét.
Az élet méltó módon történő lezárásának témájára kifejezetten nyitottak a diákok – véli –, a hospice intézményét hasznosnak, családi vagy ismeretségi körben ajánlhatónak tartják. Akivel megismertetik, akinek elmagyarázzák, hogy szakemberek művelik, hogy a beteg otthon maradhat – mert ki tudnak járni hozzá, el tudják látni ugyanúgy, sőt még jobban is, mint a kórházakban –, az pozitívan viszonyul hozzá. Kinga szerint azért is fontos minél fiatalabb korosztályokkal megismertetni ezt a lehetőséget, hogy ha egyszer majd rokonaik elhúzódó haldoklásának problémájával szembesülnek, tudatában legyenek: a hospice segítségével még súlyos állapotban is lehetőség van az élet szép lezárására.
