Azt mondja fiatal művelődéstörténész útitársam: a falu neve a szláv Prvine lenne, de hogy mit jelent, nem tudni. Első okleveles említése 1333-ból való. A Fő utca mentén, a patak partján Nepomuki Szent János kápolnája áll. A patak a Gyöngyös felé fut, amely pannon mártír vérét sodorta egykor. A perenyei templom védszentjét, Ágotát akkor már kivégezték városában, Cataniában. Neve felbukkan a korábbi mártíraktákban. Gyorsan terjedt a kultusza, hiszen a bányászok, pásztorok patrónusa lett. Láttam gyógyszertárat is titulusával. 1308-tól ünnepének legfőbb „hirdetői” az Anjouk. Az ok: Ágota a Nápolyi Királyság legtiszteltebb szentjei közé tartozott. S amikor Károly Róbert Magyarországra jött, magával hozta a család vallási hagyományait, köztük Ágota tiszteletét. Képzőművészeti emléke alighanem az 1330-as évek közepén, a királyi család megrendelésére készült, napjainkra erősen hiányos állapotban fennmaradt Magyar Anjou Legendárium jelenleg lappangó sorozata lehetett…
Továbbvisz Perenye „históriájában” a Szent Vid-napi búcsújárás. Mert bizony hamarosan kiderül: a szép ének, a népi zsolozsma egyik megszentelt földjén hűségesen járják esztendőnként, szeptemberben a vidi zarándokutat – 1849, a kolerajárvány óta. Művelődéstörténész kísérőmnek, Medgyesy S. Norbertnek köszönhetem, hogy bepillanthattam e szellemgazdag, a népi lelkiséget ma is példásan megélő, hívő közösség életébe. Perenye múltja az imádságos- énekes, búcsús hagyományban mára élőn fennmaradt olyannyira, hogy a hazai zenetudomány sem veszi le róla tekintetét. Amikor az idén megjelent Norbert könyve Perenye kétszázötven éves barokk templomáról, s a hozzáfűzött népének-lemez, a bemutatón Veres András püspök ezt mondta: „Olyan értékek szunnyadnak hívő népünk szívében, ajkán, amelyeket föl kell fedezni, mert értékesek, s a mai életet is gazdagítják. Éppen ezért tartom nagyon nemes vállalkozásnak, hogy volt, aki vállalta ezeknek az értékeknek az összegyűjtését. Biztos vagyok, hogy akik megismerkednek velük, rá fognak csodálkozni, menynyivel szegényebbek voltunk eddig, mivel nem ismertük őket széles körben. Hála a perenyei közösségnek, hogy mindezt olyan időben is, amikor nemcsak hogy nem segítették ezek fennmaradását, hanem egyenesen próbálták megszüntetni, megőrizte őket. Ezeknek az énekeknek a szövege rávilágít arra, hogy talán sokszor nem is nagy teológiai ismeretből fakadóan, mégis a legigazibb katolikus hit és vallási tanítás rejlik bennük.”
A perenyei utazó csak úgy ismerheti meg igazán ezt a falut, ha énekkincsét, a templom védőszentjének tiszteletét, magyarul is énekelt zsolozsmáját, a búcsús hagyományt, a jámborsági egyesületeket sorba veszi, és elolvassa az említett könyvet. A jubileumi ünnepség Szombathelyen, majd a Szent Ágota-templomban volt ősszel. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetem népzene tanszékének növendékei énekeltek akkor. Őket hallgatva nemegyszer eszembe jutott az ókeresztény történet, és percek múlva énekeltem én is: „Ég s föld örök alkotója, / Napnak s Éjnek kormányzója, / Szereteted mai nap is ránk terjeszted…” Kórusban énekelték a Szent Ágota-zsolozsmát magyarul is (!), a megőrzött, igen értékes népéneket. Domokos Mária népzenekutató így nyilatkozott Perenye kincséről: „Nem tudok róla, hogy bármely magyar településről ilyen kimerítő teljességű hangzó közreadás lenne.”
Szent Ágota oltárképe előtt még meggyőzőbben hangzott Medgyesy S. Norbert szava: „Perenye példáján is láthatjuk, hogy a megélt úgynevezett népi vallásosság embert, hitéletet és közösséget megtartó erőt adott az évszázadok nehézségei között.”
II. János Pál pápa írta: „A népi jámborságot sem nem ismerni, sem közömbösen venni vagy lekicsinyelni nem szabad, hiszen értékeiben nagyon gazdag, és általa az emberek vallási alapmélysége fejeződik ki Isten iránt. A népi vallásosság az egész embert szólítja meg, Isten népének valódi kincstárát rejti, a nehéz időkben fenntartja a nép hitét, véd a tévtanításoktól.” Joseph Ratzinger – még a Hittani Kongregáció prefektusaként – ezekkel a szavakkal hívta fel a magyar katolikus püspökök figyelmét 2001- ben Rómában: „A népi vallásosságot – megtisztítva ferde kinövéseitől – meg kell őrizni, hiszen választ ad azokra a kérdésekre, amelyek ott élnek az emberek szívében, segít az imádságban, ismeretet közvetít, vigyázza az emberek lelki egyensúlyát; ugyanakkor a helyesen gyakorolt népi vallásosság egységet teremt, míg a túlértékelt intellektuális vallásosság polarizál, megosztottságot hoz létre.”
A falu hagyományőrző példáját ismerve az a kérdés juthat eszünkbe: kik voltak e vallásosság helybeli éltetői sok száz éven át? A válasz: a licenciátusok és utódaik. Az intézményt a reformáció és a török okozta súlyos paphiány hívta életre. A licenciátus az a személy volt, aki az illetékes püspöktől engedélyt (licenciót) kapott, hogy a gyóntatás és a misézés kivételével minden lelkipásztori munkát elvégezhessen. Tehát civil volt, nőtlenség nem kötelezte. Jelenléte sok plébánián hozzájárult a jogfolytonosság, a katolikus hit fenntartásához. S hogy hány népéneket gyűjtött Perenyén a fiatal kutató? Tizenhat év alatt közel háromszázat – mondja Norbert –, a népi emlékezet mélységéből. XIX. századi és múlt század eleji énekek mellett ősibb, XVI–XVIII. századi helyi változatú dallamot, szöveget. Több darab közvetlenül gregorián eredetű, illetve a népénekkincs klasszikus ősrétegéhez tartozik. Különös volt az énekesek számára az énekek rögzítése, az úgynevezett diktálás. Az énekes asszonyok vallomása szerint Viszket Mária előénekes alkalmazta úgy, hogy az énekeket soronként előénekelte (diktálta), ezt ismételték a jelenlévők. Nemes módszer, amely – kézirat hiányában is – aktív bekapcsolódásra indította az embereket. Rajeczky Benjámin szerint a diktálva történő előéneklés a középkori himnuszéneklésből fakad. Itt, Perenyén Soós Réka előéneklésével zajlott a módszer bemutatása. Bevallom, modernnek, egyszerűnek tartom a technika világában is, a személyes kapcsolat révén. Hogy hová illeszthetők a népénekek, beszélgető útikalauzom, a gyűjtő ezt mondja: Kodály Zoltán és Szabolcsi Bence útmutatásai nyomán az egyházi népénekkincset a magyarországi népzenei hagyomány ugyanolyan szerves részének kell tartani, mint a világi témájú népdalokat, balladákat. A XVIII. század végi, XIX. század eleji németesítő hatás idegen a magyar éneklési módtól. Figyelmen kívül hagyták Kodály tanácsát: „Építeni csak a meglévőre lehet, a néphagyományra (…), különben a levegőbe építünk.” Persze mindezt tanítani kellene – nem csupán a Zeneművészeti Egyetemen. S tanulni az élő tradícióból, például a perenyeiből.
