A falon miniatűr, absztrakt ábráknak tűntek az elkent szúnyog- és poloskabelsőségek. Kislány az asztalon vibráló, kis képernyős tévét figyelte. Az hang nélkül ment, valamelyik ezerrészes szappanopera ismétlését sugározták. Cigarettára gyújtott, megsárgult fogai közt szivárogtatta ki a füstöt. A reggeli kávé, cigi ugyanúgy hozzátartozott az életéhez, mint az ima lefekvés előtt. A cigit önmagáért szívta. Az imát másokért mondta. Megitta kávéja utolsó kortyait, és belenyomta a csikket a teli hamutartóba. Arcot mosott, megnézte magát a tükörben: vonásait elnyűtték az évek, a megpróbáltatások és az alkohol. Nagy orra, sűrű szemöldöke és vastag vonalú ráncai miatt egyáltalán nem volt szép. Világoskék szemei azonban barátságosan csillogtak. Mint azelőtt.
A sportszatyorból tiszta fehérneműt, világoskék pólót vett elő. Szürke kordnadrágot húzott fel, dereka köré kötötte pulóverét, és elindult a Zöldgalamb utcába, ahol ingyen reggelit adtak. Sokan voltak, sorba kellett állni. Megszokta már, hogy mindenért várakozni kell. Arra gondolt, milyen jó lenne egy egész délelőttöt a parkban ellustálkodni. Mielőtt teljesen beleélhette volna magát, sorra került. Két szelet vajas kenyeret kapott a tányérjára, hozzá bögrényi forró kakaót. Leült az egyik viaszosvászon terítős fémasztalhoz. Senki nem kívánt neki jó étvágyat, de ő azért jó étvággyal ette meg, ami a tányérján volt. A morzsás tányért, az üres bögrét beadta a konyhapulton, és elköszönt. Személytelen, sokszor ismételt köszönés volt a válasz, de Kislány ezt a gépies hangot is értékelte. Ez neki szólt, az övé volt, annak bizonyítéka, hogy létezik.
Lassan sétált át a két utcával odább lévő Melegedő és Népkonyhához. Minden hetedik lépésnél megállt, lendülő lábát a levegőben tartva egyensúlyozott pár pillanatig, majd folytatta útját. Ezt az órák ketyegése miatt csinálta. Nem szerette, ahogy ketyegnek az órák, mindig egyformán, mindig ugyanúgy. Amikor a hetedik lépésnél megtörte a ritmust, kibillentette egyhangúságából a világot.
Nem csak az ingyen ebéd miatt járt a Melegedőbe. Kellett, hogy emberek között legyen. Itt szokott találkozni Magdival, egyetlen barátnőjével. Magdi boldogtalan, mert az a férfi, akivel együtt van, iszik, és néha meg is veri. Tűrte, mert rettegett attól, hogy egyedül marad. Kislány hébe-korba elcsodálkozott magán, honnan van annyi ereje, hogy visszautasítsa a Magdi párjához hasonló férfiak ajánlatait. Olyan könnyű lett volna rácsúszni arra a nyílegyenes vágányra, melyen barátnője is haladt. Belesüllyedni a társas boldogtalanság mocsarába, mely készségesen körülöleli az embert, mint egy büdös, de meleg takaró. A Melegedő és Népkonyha forgataga olyan volt, mintha vastag üvegfal mögül nézné egy amatőr színtársulat előadását. Ő nem szerepelt együtt a színészekkel. Bár, ha jobban belegondolt, mégis. Ha valaki más is színjátéknak látja az életet, őt is a színészek közé veheti.
Nem messze tőle nagy képernyős tévé vetítette a megszokott műsorokat. Már korábban megfigyelte, hogy akik a tévénézés csapdájába esnek, sokkal kevesebbet beszélgetnek és nevetnek, mint azok, akik kettes-hármas csoportokban sakkoznak, kártyáznak vagy eszmét cserélnek. Itt egyébként majdnem mindenki várakozik. A Melegedő és Népkonyhában tartózkodó hajléktalanok csak másodsorban, holmi fedőtevékenységként végzik a mindennapok rutinfeladatait. Kislány azt is sejtette, mire várnak, elvégre erre várt ő is hosszú-hosszú évek óta. A Második Esélyt várták. A Csodát, amelyet talán meg sem próbáltak konkrét történésként elképzelni.
A Csoda bármilyen alakban érkezhet. Rejtőzhet egy kuka mellett felejtett kofferban. Benyithat a Melegedő ajtaján egy jószívű, tehetős ember képében, hozhatja postás egy levél formájában, amelyet egy húsz éve nem látott gyermek írt. És jöhetett volna úgy is, ahogy ő elképzelte: …leszáll egy angyal az égből, mennyei ajkával megérinti az engedelmesek homlokát, és ettől egyszeriben minden megváltozik. A várakozók gyógyultan, homlokukon csókkal, szívükben áldással kilépnek a Melegedő és Népkonyha ajtaján. Eltolják maguktól a kannás bort. Bátran néznek újra a tükörbe, mert darabjaira törik a bőrükbe kövült torz maszk, s újra felismerik az embert, aki egykor munkát, célt és értelmet remélt…
Pár méterre tőle Edit rágta fogatlan ínyével a zsíros kenyeret. Azóta hagyta el magát, hogy kidobták a polgármesteri hivatalból. Akkor megmosdott, kölnit öntött sebes lábára, felvette hetek óta szatyrában őrzött, tiszta nadrágját, és bement a hivatalba új személyit csináltatni. Az emberek elhúzódtak előle, és az orrukat fogták. Az ügyintéző levegőnek nézte, a biztonsági őr pedig gyorsan kitessékelte. Az ajtón kilökve még utánasziszegte, hogy „ide ne gyere többet, tetves k…a!” Ezután Edit sírva és átkozódva összetörte a kölnijét, a kukába dobta tiszta ruháját.
Kislány levegőre vágyott, felállt, kisietett a Melegedőből. A park bejáratánál leroskadt egy padra. A platánfa ágain átszűrt fények kerítést vontak köré. „Hello Kitty”-s labda gurult a lába elé, gyereklány futott a padhoz. A labdát nem merte elvenni, túl közel volt a padon ülő ismeretlen néni. A nő ránézett, a szeme megtelt könnyel.
– Miért sírsz, néni? – kérdezte a gyerek.
– Azért
– Kislány kereste a szavakat –, mert… nagyon hasonlítasz a lányomra.
– Hogy hívják a lányodat, néni?
– Dórának hívták, kincsem.
– Néni, nem hívod ide Dórit?
– Tudod, ő… Az édesapjával egy autóbalesetben… Szóval ő már fenn van az égben.
Feltűnően szép nő állt meg a padnál. A lányka közelebb lépett, lehajolt a labdáért, és odanyújtotta Kislánynak.
– Tessék, ezt kölcsönadom Dórikának! De ígérd meg néni, hogy holnap visszahozod!
Az anyuka bólintott, mire a lányka rámosolygott Kislányra, és elszaladt.
– Köszönöm, kincsem! Megígérem! – kiabálta utána Kislány.
– Soha nem adta még oda senkinek a játékát – mondta az anyuka, és ő is rámosolygott az idős nőre.
– Nem akarom elvenni a labdáját, tessék, visszaadom.
– Adja vissza Katának személyesen. Ha már megígérte neki. Holnap ebéd előtt kijövünk a parkba.
A platánfa ágai közt táncoltak a napsugarak. Kislány felállt a padról. A labdát hóna alá vette, és elindult hazafelé. Homlokán egy csók nyomát érezte.
