A nevelés az élet szolgálata – ezt vallom, ennek módjait kutatom, keresem feleségként az önnevelésben, anyaként, tanárként és pedagógiai kutatóként is” – vallja magáról Uzsalyné Pécsi Rita. Számtalan kutatási témája közül elsősorban az érzelmi intelligenciáról kérdeztem. Velünk született készségről van-e szó, vagy elsajátítható, fejleszthető érzelmeink kezelése? Megoszlanak a vélemények a mentális egészséggel való foglalkozásról is: egyesek „pszichologizálásnak” mondják, mások pedig gyakran és szakzsargonként használják e fogalmat.
– A hétköznapokban dől el, mit jelent, vagy működik-e egyáltalán az érzelmi intelligencia. Számtalan tulajdonságot csak a nevelés és önnevelés során ismerhetünk meg magunkban. Ezeket aztán nem elég definiálni, hanem a gyakorlati életben kellene kamatoztani azokat – többek között ezt a képességet jelenti az érzelmi intelligencia. Autós hasonlattal élve: tudományosság- e, ha az autóvezetés során pontosan leírjuk, hol a kuplung, a gáz, és mennyire kell megnyomni a pedált? Ezeket elolvassuk, megtanuljuk, majd készségszinten alkalmazzuk. Az érzelmi intelligenciával olyannyira kellene tisztában lennünk, hogy ne is tudjunk róla, ha épp „használjuk”. Krízishelyzetben ugyanis már nem tudunk gondolkodni – ott cselekedni kell. A nevelésből, a pedagógusképzésből az elmélet és a gyakorlat közötti áthidaló elem ismertetése és hangsúlyozása maradt ki. Nem igyekeztünk mindennapi gyakorlattá alakítani mindazt, amit a tudomány feltárt, pedig ez húsbavágó kérdés.
– Inkább csak tudjuk, de nem tesszük?
– Minden előadásomat azzal kezdem, hogy elmondom az egyszeri pap történetét, aki minden vasárnap ugyanazt a prédikációt mondja el. Egy alkalommal megkérdezik tőle a hívek, miért mindig ugyanazt mondja. Erre a pap visszakérdez: „Miért, már csinálják?” Ez a mai értelmiség egyik legnagyobb csapdája: a tudás leszakad az életről. Nagyon sok olyasmit tudunk, aminek kevés köze van a hétköznapi élethez, kapcsolatokhoz, munkához, a problémák megoldásához.
– A tényszerű, kognitív tudás mellett – vagy akár helyett – mit kellene megtanulnunk?
– A lélek mozgásának pedagógiája (Josef Kentenich pallottinus szerzetes, a Schönstatt Mozgalom alapítójának kifejezése – a szerk.) szerint minden életkornak megvan a maga feladata. Eszerint az adott korszakban az „időablakunk” valaminek az elsajátítására nyitott – azaz valaminek a befogadására kifejezetten alkalmasak vagyunk. A legelső életleckék közé tartozik például a(z ős)bizalom kialakítása. Nem „készen születünk”, a gyermekkori első kapcsolatok írják a később használt mintákat. Ez az időszak annyira meghatározó, hogy ha például egy gyermekben nem született meg a bizalom, akkor nagyon nehéz felnőttként felülírni a mindenkivel szembeni gyanakvást.
– Értelem és érzelem: egymást kizáró fogalmak?
– Elválaszthatatlanok. Különösen a magatartásunkban érhető tetten az érzelmi intelligencia – mely tulajdonképpen „alkalmazó készségegyüttes”. Bizonyított, hogy döntéseink minimum hetven százalékában az érzelmeink dominálnak, és csak harminc százalékuk tudatos alapú. Az is, hogy tudásunkat fel tudjuk- e használni, az érzelmi intelligencián múlik. De a hitünkben is szükség van rá, mert hiába tudjuk például, hogy Jézus melyik tó partján és mit tanított, vagy hogy hány próféta volt, ezek az információk önmagukban még nem alakítják az életünket. Az írástudók, a keresztény értelmiség felelőssége, hogy sikerül- e kilépnünk az „életidegen alkalmi kereszténység” csapdájából. Jézus sem sajnálta az időt a minőségi együttlétre: nem a parton állva mondta el, hogy veletek vagyok a világ végezetéig, hanem beült tanítványaival a csónakba.
– Továbbadható az érzelmeinkkel való mesteri bánásmód?
– A szülők kifejezik a gyermekeknek érzelmeiket. Ezzel kezdődik minden. Az édesanya szóval, tettel, babusgatással, dallal kommunikál, és mindeközben megnyilvánul pillanatnyi lelki- és testi állapota is, azaz magából ad gyermekének. A szülőknek, ahányszor csak lehet, meg kell nyilvánulniuk beszédben, arckifejezésben, éneklésben és mozgásban – és sosem szabad röstellkedni, ha a dal hamisra sikeredett… Az édesanya éneklése például olyan eszköze az érzelmek, a lelkiállapot kifejezésének, amit lehetetlen szóval helyettesíteni. Ezt az állapotot aztán a gyerek – számtalan kis antennájával – érzékeli és eltanulja. Ha az édesanya játszott, dalolt gyermekének, az sem feladatlapot fog kitöltetni a babájával, hanem ringatva dünnyögni fog neki. Ha a gyerek rajzol, épít, énekel, szerepeket játszik, bátorítsuk, hogy később is otthonosan mozogjon az élet egyéb területein is, azaz idősebb korában is képes legyen ezekhez a kifejezési módokhoz folyamodni. Nem szabad kizárólag a mértani pontosságot vagy a hang tisztaságát vizsgálnunk, figyelnünk kell az alkotás mögött húzódó, mélyebben kódolt gyermeki üzenetekre is. Meg kell tanítanunk a jövő nemzedékét, hogy képes legyen észrevenni, a másik embernek mikor van szüksége arra, hogy átöleljük, vagy épp távolabb lépjünk, vagy csak összekacsintsunk vele.
–S ha épp feszültek, dühösek, fáradtak vagyunk?
– Nem csupán az érzelmi egymásrahangoltság fontos, hanem az „érzelmi hálóba való bejutás” és az őszinte odafordulás is. Azaz számoljunk a másik emberben rejlő érzelmekkel, tanuljunk meg együtt élni velük, és legyünk képesek megszólítani a másik érzelmi világát is. Nem baj, ha feszültek vagyunk, mert az őszinte odaadás, a rászánt idő a fontos. A gyermeket se csak a teljesítménye, a jegyei vagy a tudása alapján értékeljük, hanem vegyük a fáradságot, hogy felfedezzük az érzelmein keresztül megnyilvánuló teljes énjét. Ha sikerül ráhangolódnunk arra, ahogyan működik az ember, megérezzük, hogy az a természetes, ha őszintén átadjuk magunkat az adott helyzetnek gyermekeinkkel, társunkkal, barátainkkal vagy munkatársainkkal.
– Aki beszél, kifejezi érzéseit, vadnak, szélsőségesnek tűnhet. Aki hallgat róluk, azt a legtöbben szelídnek, bölcsnek mondják. Igazuk van?
– Mindenhez – így az érzelmi élet tanulásához is – bátorság kell. Aki vadul, hisztizik, az érzelmileg természetesen nem intelligens ember. Az intelligencia a finomságokban rejlik: hogy képesek vagyunk-e őszinte, szeretetteljes gesztust adni, de a magunk körüli forgolódást is fegyelmezni. Nem a mostanában népszerű és szinte kötelező „keep smiling” ürességére gondolok, hanem a szívbéli mosolyra, amely mögött komoly belső munka van. A lélek eleven, és ha egy másik lélekkel találkozik, képesek megszólítani egymást. Az a vonzó, ami mozgásban van, változik – azaz eleven. Ez minden, csak nem vad.
– Hogyan lett énektanárból művészetpedagógus? – Minden énektanárnak az lenne a dolga, hogy előidézze: a személyiséget átjárhassa az értékes zene. Azoknak, akik művészettel vagy gyerekneveléssel foglalkoznak – bármilyen szinten –, mesternek kellene lenniük. Engem az énektanárságban is mindvégig ez érdekelt: mit tud művelni a zene az emberrel?
– És mit?
– A zene a lélek olyan bugyraiba is beférkőzik, ahová a szó nem jut el. Magatartásunk, kapcsolataink, helyzetfelismerésünk pedig nem a tudatos, hanem a tudattalan rétegből származik. Mintákat hozunk elő, ráérzünk dolgokra, vagy indulatból cselekszünk olykor – ebbe a mélyebb rétegbe van a zenének bejutási lehetősége, a többi művészeti ághoz képest könnyebben. Ehhez fogható erő alig van az emberi életben. Én édesapámtól „örököltem” azt a szemléletet, hogy állandóan azon kell munkálkodnunk, hogy jó és boldog embereket tudjunk nevelni. Ő a zene által megpróbálta hozzásegíteni a diákokat, hogy a meghatározó kérdésekben jól döntsenek. Az egyszerű eszközöknek – dalainknak, népi játékainknak, mondókáinknak – tehát életre szóló hatásuk van, ezért eldöntöttem, hogy ezt az üzenetet lehetőségeimhez mérten a szülőknek és a leendő tanároknak is továbbadom. A zene azért is kiemelten fontos, mert akadálytalanul bejut az érzelmi hálóba, és ezáltal cselekvésre is ösztönöz. A zene hallgatása és művelése egyaránt alkalmas arra, hogy a bennünk lévő megfogalmazhatatlan erőket, gondolatokat és érzéseket mégis közölhessük. A hagyományos kultúrában a parasztember például nem járt terápiára, de többek között a zene segítségével átvészelte a gyász, a veszteség, a szakítás, a bánat idejét.
– Mit jelent az Ön által is használt „örömös tevékenység” kifejezés?
– Az örömös tevékenység maga a tananyag. És a jó hír az, hogy az öröm képessége tanulható. Nem hangsúlyozzuk eleget, hogy nem kell irigykedve néznünk azokat, akik könnyen fel tudnak oldódni, mert az örülni tudás képessége fejleszthető. Sok apró lépéssel lehet eljutni odáig, hogy mindenben képesek legyünk örömöt találni. Az öröm gyerekkorban megtanult érzése felnőtten, a nehéz helyzetekben, megpróbáltatásokban komoly mankót jelent. Ennek az az oka, hogy a kicsiként elsajátított örülni tudás mintaként bekerül az érzelmi hálóba, és minden más területre is hat. Így lehetséges az, hogy egy szürke, hajnali, fejfájós reggelen mégis lehet örülni… Nem kell hazudni ilyenkor olyasmit, amit nem érzünk, de meg lehet keresni azt, ami igaz: „Jó érzéssel tölt el, hogy mégis fel tudtam kelni.” Nemcsak a nehézségek és erőfeszítések által növekszik a lélek. Attól is épül, ha merjük ajándéknak látni az adott pillanatot – legyen az ünnep vagy hétköznap.
– Ahogy az érzelmi intelligencia jelentéséről, tanulásáról és alkalmazásáról beszélgetünk, mintha magáról a kommunikációról is szólnánk…
– Az egész kommunikáció (leszámítva a kimondott szavakat) az érzelmi intelligencia körébe tartozik. Mondanivalónk hét százalékát hordozzák a szavak, minden egyebet más eszköz közvetít: a gesztusok, a hangszín, a testtartás, a hitelesség, a szándék. Napjaink ügynökei, üzletkötői sokszor azért buknak bele feladatukba, mert hiába használnak mézesmázos szavakat, ha a belső indíttatás hiányzik vagy hamis. Ezt azonnal érzékeli a másik fél. A kommunikáció sikeressége kilencven százalékban tehát az érzelmi intelligencián múlik, mely a tapasztalatok által fejlődik. Ebben a témában is visszaköszön mindaz, amit gyerekkorunkban megkaptunk vagy nem kaptunk meg. A versek, dalok, mondókák, mesék fordulatai, szimbólumai, szereplői által érzelemkifejezést, döntésmódokat, problémamegoldást, konfliktuskezelést tanulunk. Például hogyan csalogatom be a házikóba Jancsit és Juliskát? Hogyan fedezem fel a csúnya békában a jó szándékú királyfit? – és sorolhatnám. Ezek a jó kommunikáció leghatékonyabb eszközei. Ha kimaradnak, vagy kicsit szürkék, kevesek, akkor folyamodunk felnőttkorunkban szakemberhez, tréningekhez – ha nem akarunk érzelmi analfabéták maradni.
– Szakemberként, nevelőként vagy szülőként – nem könnyű „jól csinálni”. Az elmondottak alapján ráadásul „van okunk aggodalomra”?
– Nem kell tökéletes szülőnek, tökéletes embernek lennünk. Bőven elég volna, ha „csak” törekvők tudnánk lenni… „Szent az, akiben Isten tevékeny” – mondja Kentenich atya. És merni kell a legmélyebb belső hangunkra hagyatkozni: nyitottnak, készségesnek, őszintének, előzékenynek és kezdeményezőnek lenni, amivel természetesen együtt járhat a visszautasítás, a taszítás, a kiszolgáltatottság. (Járni és úszni is hasonlóan tanulunk meg.) De mindezek dacára érdemes merésznek, bátornak és erősnek lenni, hogy benyissunk a másikhoz – ahogyan Isten is benyitott hozzánk, és közénk jött egy jászolba.
Fotó: Bókay László
