Észrevenni, hogy lelki szempontból legalább annyi feladatunk lenne, mint gyakorlati – s ez időt, csendet, figyelmet és komoly munkát igényel(ne). És míg adventben inkább forró italokat illik szürcsölni jó hangulatban, a belső munka fájdalommal és szenvedéssel jár. Eredmény azonban enélkül nem érhető el. Megbocsátani másoknak és önmagunknak sokszor egyáltalán nem könnyű.
„Csak az tud megbocsátani, aki szenved” – mondja Horváth-Szabó Katalin pszichológus. Túlélőknél fedezték fel, hogy megbocsátás nélkül nincs gyógyulás. Az erkölcsi vonatkozáson túl a megbocsátásnak számtalan pozitív testi és lelki hatása is van: például csökkenti az ellenségesség mérgét, empátiára és reményre sarkall, és a belső béke megszületésének is egyik feltétele. A harag, a sértettség elengedése nem jelent felejtést vagy az eset meg nem történtté tételét. A bocsánat sokkal inkább egyfajta „átkeretezést” jelent, amely által ugyanazt az eseményt más nézőpontból vagyunk képesek látni. Magunk és mások iránt megenyhülni felszabadító hatású, és bár a tényleges feloldozás csak Isten által lehetséges, a felelősség az emberé. A megbocsátás pszichológiájával és teológiájával foglalkozó, közelmúltban megrendezett budapesti konferencia egyik témája a megbocsátás folyamata volt, de az előadók arra is keresték a választ, hogy miért őrizzük a sértettséget akár generációkon át. Miért esik nehezünkre a bocsánatkérés, és még inkább a magunknak való megbocsátás?
Az első lépés
Szembe kell néznünk a felismert fájdalommal. Oktalanul, meg nem érdemelten megsértettek, megbántottak, becsaptak, megcsaltak, kisemmiztek, megaláztak – azaz sérült az igazságérzetünk. Ezt a nagyra nőtt igazságérzetet is le kell győzni, ha el akarunk indulni a megbocsátás útján. A „tartozás elengedése” – sok egyéb meghatározó érzelmi eseményhez hasonlóan – döntés kérdése is. Természetesen nem egyik pillanatról a másikra megy végbe, de rendszerint azzal a felismeréssel ér véget, hogy a nehézségek ellenére még mindig megéri küzdeni a bocsánatért, mint nem megbocsátani és tovább őrlődni. Ez annyit jelent, hogy tudatosítjuk a megbocsátás jelentőségét, pozitív, felszabadító hatását.
Kinek lehet megbocsátani?
Legelőször – és legnehezebben – önmagunknak. Önmagunk „feloldozása” mindenfajta gyógyulás feltétele. A kezdeti tagadás, hárítás után fel kell tárni magunkban az elakadás okát, fel kell nyitni a rejtett sebeket. A felismerés után normális érzés a harag, mely nemcsak hogy „jogos indulat”, hanem feltétele annak, hogy aztán tudatos döntés által elengedjük hibánkat, vétkeinket. Ha másokra haragszunk – leggyakrabban közeli ismerőseinkre, családtagjainkra –, akkor „elérhető” számunkra a megbántó személye, tehát a létező kapcsolatról van szó. Ideális esetben sikerül helyrehozni a viszonyt, de nagyon fontos kiemelni, hogy a megbocsátásnak nem feltétele a kapcsolat helyreállítása. A megbocsátásnak az érett, bölcs, gondolkodó személyiség a feltétele. Érzelmileg intelligens családban, házastársi viszonyban természetesen hamarabb megtörténhet, mivel mindegyik fél egyformán motivált az engesztelődésben. De létezik olyan is, hogy a megbántó személy nem elérhető, vagy mert meghalt, vagy azért, mert szakadás történt a kapcsolatban. Ilyen gyászban az egyénnek magának kell felismernie a sértettségét, majd dolgoznia a feloldásán, értelemszerűen a kapcsolat helyreállítása nélkül.
Érzelem vagy értelem?
Megbocsátani nem elég – sőt nem is lehetséges – pusztán „érzelemből”. Nélkülözhetetlen a döntés és az erőfeszítés. Ám ha valaki dönt a megbocsátás mellett, óriási szerepet kap számára a reménység és az empátia. Családtaghoz, baráthoz, munkatárshoz empátiával való odafordulás a legfontosabb érzelmi mozzanata a megbocsátásnak: megpróbálhatunk belehelyezkedni a másik fél helyzetébe, és onnan szemlélni a konfliktust. Ha ezután bűntudatunk lenne, az hozzásegíthet, hogy felismerjük és vállaljuk a felelősségünket. Az esemény „átkeretezése”, azaz újraértékelése után annak a felismerése következik, hogy nemcsak azt kell várnunk, hogy tőlünk kérjenek bocsánatot, hanem nekünk is meg kéne tennünk ugyanezt. A megbocsátás folyamata tehát az emberi lélek rengeteg apró eleméből épül fel, amelyeket nem könnyű megismerni, kezelni, és legkevésbé sem lehet erőltetni. De semmiképpen sem értelmetlen az a szenvedés, amely a bocsánatot kíséri, ugyanis a megbocsátás a belső béke megszületésének feltétele.
Emésztő harag
De mi a helyzet akkor, ha közeli kapcsolatainkban – szerelemben, családban, barátságban – nem tudunk elnézők és megértők lenni, hanem akár évekig őrizzük a haragot a szívünkben? Sajnos az ilyen szituációban az ember könnyen a múlt történéseinek foglyává válik, „áldozatszerepbe” kerül, és fizikailag, lelkileg egyaránt a gyűlölet, harag mérge emésztheti. Főleg fiatalabb életkorban előfordul, hogy a haragtartás – akár anélkül, hogy tudatosulna – az önértékelés részévé válhat. A hosszan tartó érzelmi rabság következtében aztán csökkent önértékelés, számos testi tünet, például a vérnyomás emelkedése lehet a következmény. A bennünket körülvevő világot érzéseinken, érzelmeinken keresztül szemléljük. Bizalmatlanságunk, gyanakvásunk, sértettségünk mögött gondolatok, a gondolatok mögött pedig hiedelmek húzódnak meg, amelyeket sokszor általánosítás alapján alkotunk. Ezért egy rögzült, sértett helyzetből csak úgy tudunk kikapaszkodni, ha megpróbáljuk megkérdőjelezni bevésődött negatív gondolatainkat, és ezáltal kikerülni az érzelmi fogságából, és újrafogalmazni, átértékelni az eseményeket.
Még nem késő
Lélektani és emberi szempontból is összetett folyamatról van szó. A megbocsátás nem erőszakolható, nem sürgethető, de testi-lelki szempontból fontos, az életünkben való továbblépés feltétele. Az adventi idő – ha időt és teret engedünk neki – alkalmas rá, hogy elengedjük saját és mások tartozásait. János apostol biztató szavával élve: „Ha vádol a szívünk, Isten nagyobb szívünknél: ő mindent tud.”
