Boldog lelkek című könyvéből szereztem tudomást, hogy a freskó képi változata a Szent Imre-templom birtokában van.) A templomban látható freskók közül nekem ez a kedvencem. Érezhető, mennyire közel állt alkotója szívéhez Assisi szentje. Kopp Jenő írta róla: „Vallásos tárgyú képeinek két fő témája van: a Madonna és Szent Ferenc… Mindkettő a legnagyobb alázatosság szimbóluma: a tisztaság és a szeretet… Az individualitás gőgjével élünk, és a mesterségen művelt intellektuális »én« sokmillió ember életét megkeseríti, és egyik a másik után veszíti el a legszentebb és legszebb ideálokat.” Ezeket a veszni látszó ideálokat hozzák vissza életünkbe a művész alkotásai.
A könyvben sok remekül kivitelezett illusztráció látható. Az egyik legmegrendítőbb az Emberfia. A szenvedő Krisztus elgyötört vonásaiba mintha saját sorsát is belelátta volna: neki volt olyan korszaka, amelyben a művészeti életen kívülre kényszerült. Ilyen időszakában készítette a már említett freskót. Az Országúti ferences plébániatemplom akkori plébánosa, Gábris Grácián ezeknek a félreállított, „gyanús” művészeknek igyekezett munkát adni, ezért is kérte föl Molnár C. Pált a freskó megfestésére. A nehézségek megedzették. 1952-ben például hat jelentős műve készült el, elsősorban vidéki templomok számára. Freskói és oltárképei, noha igazi mesterségbeli tudással készültek, elsősorban a választott téma lelki tartalmait fejezték ki. Ebben a törekvésében nyilván az is segítette, hogy grafikusként kezdte pályáját. Kitűnően rajzolt, maradandó alkotásai születtek ebben az ágban is. Megragadó a gyászában ég felé tekintő Mária ábrázolása (Stabat Mater), a maga nemében remekmű Szent Sebestyénje is. Érdemes megfigyelni, mennyire fontosnak érezte képein a kezek kidolgozását, amint imára kulcsolódnak vagy az égi távolok felé intenek. A legmagasabb elismerésekben részesült (a Szinnyei Társaság festészeti nagydíja, Budapest székesfőváros jubileumi aranyérem, Grand Prix aranyérem és díszoklevél a Párizsi Világkiállításon), de a legnagyobb elismerése az, hogy számos fővárosi és vidéki templomban megcsodálhatjuk elmélkedésre és átélésre ösztönző alkotásait. Erre is utalhatott Fábián János kanonok Molnár C. Pál temetésén elmondott búcsúztatójában: „… abba a tartományba érkezett meg – a szentek országába -, melyet számtalanszor megfestett a variációk kimeríthetetlen sokaságában. Azok közé nyert bebocsátást, akik legjobb barátai voltak itt a földön, s akiket annyi bensőséges képen, átszellemült formában ábrázolt, akiket szeretett és képein át másokkal is megszerettetett.” Művésztársa, Balogh András emlékbeszédében az elhunyt törekvéseinek lényegét fogalmazta meg: „Az ő művészete a látható szépségen messze túlmutat. Azokra a mélységekre utal, melyből a szépség megszületik. A felszín alatt a romolhatatlan lelket mutatta meg, ez művészetének legfőbb vívmánya. Utóvégre is nem a test, de a lélek az, ami halhatatlan." A könyvet a témához és a művészhez méltó kiadásban a Kairosz jelentette meg.
