Kinn, a toalettben
egymás mellett álltunk egy öreg úrral.
Éreztem, hogy ő is ivott. De a tükörben,
ott másról volt szó,
ott mintha egy bárány
tört-zúzott volna,
ott valami nagy szelídség
azt mondta: megítéllek téged.
Emlékezetes az a kora hatvanas évekbeli fotósorozat, néhány párizsi metró-igazolványkép, amelyen a költő az avantgárd guruval, polihisztorral, Erdély Miklóssal látható (ezúttal még véletlenül sem fogok Erdély esetében pápát mondani). Tükröződik a valós közellét, a férfi művészbarátság, nem úgy. A huncutul mosolygó Erdély szeme résnyire húzódik, Pilinszky arcán, legalábbis az első képen, ritka széles mosoly terül szét. A többin ama bizonyos, sokat emlegetett angyali izzás. Netán derű? Dehogyis derű, legföljebb önmegtagadó önélvezet, annak egy igen békés fokozata. Világi apostol, illőn feszesre húzott nyakkendőben. („Ingem, akár egy tömeggyilkosé / fehér és jólvasalt, / de a fejem, akár egy kisfiúé / ezeréves és hallgatag” – Önarckép 1974). Arkangyali lény és tettestárs – a fotó alapján éppen valami üdvös csínyben.
Pilinszky katolikus és puritán lélek volt, nem a székesegyház oszlopszentje. Kozmopolita, aki rajongott New York csipkézet nélküli gótikájáért, Londonért is, pedig spicces állapotában kirabolták ott egyszer. Mindvégig lenyűgözően eszköztelen költő; fiatalkori, József Attila egzisztencialista remekléseinek nyomán született lírai utórezgéseiben is. Tompa, majdnem kopogós a ritmusa; semmilyenek, olykor egyenesen igénytelenek a rímei, készlete szűkös: alig van más vagyona a józan jambusokon kívül. Szegénynek tűnő nyelvén szól ekkora hatékonysággal, ennyire magától értetődően.
A dómok pompás nagyotmondása tehát nem az övé. A bombasztikusság – a puritán bombasztikusság! – vélelmezése részben talán jogos a Szálkák-periódus szilánkszerű verseivel kapcsolatban, mivel némelyik darab egyszerűen túl sokat bíz a néhány magasztos fogalom egyszerű nevén nevezésével kiváltható megrendülésre. („Égő szoba, / tükör, kemence, / fölmutatott gyönyörű vasgolyó, / szeplős tökély, / világszép sántikáló lányok, / ragyogjatok, ragyogjatok!” – így hangzik a Fohász elragadtatott enumerációja.)
Nem ilyen ad hoc, jóval rétegzettebb a Napló című kései, nagy vers. A társadalom egy keskeny szeletét mutatja valamiféle estély, fogadás, megnyitó vagy színházi előadás szünetében. Miről is van szó tulajdonképpen? Hallatlanul kegyetlen mérlegelésről a társas pokolban. Az esti alkalom nem csupán egy színházpremier, kiállítás vagy bemutatott zenemű, bármely művészi produktum alapos kivesézésének tere, hanem egymás méricskélésének is, amióta világ a világ. Közszemlére kitett ruhák, sminkek és ékszerek forognak fönt. Dresszkód, gondos vagy gondozatlan toalettek, s persze szorongás. Zajlik a homo sapiensek ádáz versenye, a zöm imponálni, más talán irritálni akar. Előkerül a jó öreg alkohol is, mindezt föllocsolni és föloldani, természetesen. Folyik a centizés, italos kócosságban- ziláltságban, leverten-földobottan; de csak kevés helyen zajlik ennyire nyilvánvalóan és kendőzetlenül élesen a szemle, mint éppen itt, a mosdóban, a fogadás pillanatnyi pauzájában, kivonulva a közösség – egyszerre megváltó és förtelmes – morajából.
Véletlen szembenézés. Egymás vizsgálata, paradox módon a tükörben.
Ahol vagyunk, az ürítkezés és tisztálkodás helye (még véletlenül sem szeretnék szentélyt mondani). „…miért, hogy a helyszín a legerősebb?” (A tett után). „És mégis itt állt” (Mégis). A vers a Végkifejlet című kötetben jelent meg, s ennek az elegánsan karcsú, 1974- es verseskönyvnek egyik alapgondolata a tetthely földerítése, körkörös vizsgálata. Pilinszky vershősei folyamatos társas frusztrációban élnek, szűkölve sokféle eredetű, minőségű és fajsúlyú magányuktól; lihegve ugyanakkor az együttlétért. Óhatatlanul eszembe jut a csöndesen radikalizálódó Kertész Imre följegyzése a kétezres évekből: „Óriási latrinává vált a társadalmi élet, ahová az emberek már csak ürítkezni járnak.”
Nem biztos, hogy a mosdóbeli szembekerüléskor egymást kizáró értékrendek ütköznek. Mindez tisztázatlanul is marad. Lehet, hogy éppenséggel lelki rokonával találkozik a beszélő az öregúr személyében, akinek látványa egyfajta fura szolidaritást vált ki belőle, körülbelül ezt: „Aha, átlátok rajtad, iszol, mert rettegsz. De ez semmi ahhoz a bűnözéshez képest, amiben még érintett vagy! Például fogadásokra jársz, mutogatod magad, pozícióba ilyen módon törekszel. (És te is ítélkezel fölöttem. De honnét e fölény?)”
Ítélkezés, mindig a valós vagy képzelt erkölcsi fölény állapotában. Atársas feszengés során, amelynek csömöre olykor a legnyájasabb lényből is kihozza a vadállatot. Az Introitusz (1961) áldozati báránya „Végigkocog az üvegtengeren / és trónra száll. És megnyitja a könyvet”. E későbbi, földközelibb versben a bárány megvilágosodó képe a tükörben már jó adag feszültséget sugároz. Mindenekelőtt: epifánia a javából. De mi kell ahhoz, hogy Krisztus báránya fölháborodásában törni, zúzni tudjon, ha mégoly szelíden is? Egyáltalán, mi kell ahhoz, hogy az egyik jólfésült lény képes legyen a másik módszeres megsemmisítésére, puszta szavakkal?
A másik játszi ignorálása, a fölismert embertárs levegőnek nézése, meglehet, elsősorban önvédelem. A koccanás így kerülhető el a legbiztosabban. A versalany mindenekelőtt siet nyugtázni egy nő (vagy férfi) tartósan gyönyörű mivoltát. „K. elfelejtett üdvözölni” – beszélőnk üdvözlő köszönése alighanem elhangzott, ám nem talált viszonzásra. „P. nem vett észre” – lehet töprengeni, vajon tudatos semmibevétel, netán csak mellőzés, sima elhanyagolás volt-e ez? Akárhogy is, mindez együtt fölér egy szőnyegbombázással.
A gyűrődő nadrágráncok, máshol „egy nadrágszár a szürkületben”, esendő esetlegességünk a „pázsit és fogadások” (Infernó) világában.
Lehet hazamenni.
A Napló ikerverse a valamivel később született Kráter. „Találkoztunk. Találkozunk. / Egy trafikban. Egy árverésen. / Keresgéltél valamit. Elmozdítasz / valamit. Menekülnék. Maradok. / Cigarettára gyújtok. Távozol.” Aztán újra az ítélet pillanata, a kimondott elutasításé: „Madárcsicsergés ahogyan / szememre veted születésem.” Fekete ének az elkerülő magatartásról.
„Az emberiséggel – mint emberiséggel – egyedül az agónia érthet szót”, mondja haldokló társának a trónra lépni készülő Fekete Pápa Pilinszky Urbi et orbi című színművében. A végső, tiszta, téli állapot, amikor az ember minden lehető és képtelen illúziójával leszámolt már embertársaival kapcsolatban.
