Beethoven születésének százhatvannyolcadik évfordulójától több mint negyedszázadon át élt az Ybl-palota színpadán. Az a Fidelio-előadás, Lányi Viktor poétikus fordításában, az Első Rab hitvallásként fölzengő szavaival: „Majd megsegít az Isten! Mi benne bízva bízunk… Eljő a szabadság!” – apám megrendítő halála után segített, hogy a gyászból ki tudjak egyenesedni. Ma is bennem visszhangzik Florestan áriájának extatikus bizalma az égi angyalban, aki Leonóra. Soha nem felejthetem el, amikor a színpadkép legmagasabb pontján, hófehér ruhában, a szabadítás szavaival megjelent a Miniszter: „A testvér keresi a testvért…” Nekem szent ügyem a Fidelio. Valami igazságtevő „véletlenként”, 1968. október 23-án, forradalmunk kirobbanásának tizenkettedik évfordulóján, a második legnagyobb forradalomellenes országból, az akkori NDK-ból érkezett együttes adta elő Operaházunkban Beethoven remekművét, a legnagyobb szabadító operát. Néztünk egymásra a félsötét nézőtéren, tudtuk, mi az a nedves fény a szemünkben.
Hálásan gondolok vissza az én első Fideliómra, a csodálatos Báthy Annára. Annak az október huszonharmadiki Leonórának, Ludmíla Dvorakovának lenyűgöző éneke és játéka pedig négy évtized múltán is velem van. Napjainkban? Most? Ma? 2008. október 11-én az Operaház homlokzatán, vásznon vagy táblán ott a Fidelio cím. Odabent a zenekar megrendítő szépséggel játszik (III. Leonóra-nyitány!), a címszereplő Rálik Szilvia világszínvonalon énekel. Hanem – a színpad! Ez a többszintes „díszlet” csúnyaságban még A végzet hatalmáét is fölülmúlja. Nem tudni, hol vagyunk és mikor. Mai és nem mai ruhás népek járnak-kelnek, ki tudja, miért és hova: aktatáskás férfi, gyerekkocsit toló asszony, ridikült lóbáló cemendék, antik római katonák, lövöldöző kommandósok – jönnek-mennek valami külön bejáratú, álegzisztencialista égbolt alatt.
Hol a börtönudvar? Florestan földmélyi cellája? Ja, hogy a rendezés kijelentette: nincs börtön… Akkor hát hol játszódik a legnagyobb szabadító opera, Beethovené?! (Mi fán is terem az a szabadító opera? Elolvasható Várnai Péter Operalexikonának 448. oldalán.) És az is ott van mindenféle operaismertetőkben, még a német Günter Hausswald Das neue Opernbuch című könyvének 134-137. oldalán is, hogy a Fidelio cselekménye a XVIII. század végén, egy Sevilla környéki börtönben játszódik.
Azt hiszem, minden drámai szoprán vágya, hogy egyszer Leonóra-Fidelio lehessen, az operairodalom talán legaktívabb hősnője. Aki nem hal meg a darab végén; aki férje megszabadításáért küzd, vív, csatázik, vesz magára férfiruhát; és Isten segítségével megmentheti Florestan életét. Ezzel szemben itt és most: Leonóra gyönyörű női estélyi ruhában kénytelen végigállni vagy ülni a teljes játékidőt, a legalsó szinten, a súgólyuk közelében. Miért folytja meg a rendezés a cselekvéstől?! Milyen jogon? Miért kell őt a felső szinteken egy férfiruhába öltöztetett, néma – férfinak „eljátszania"? Miféle kettős tudathasadás ez, színpadon és a közönség töprengő agyában?! És ez a tehetetlenségre kárhoztatott Leonóra miért a nézőtérre fogja pisztolyát? Mintha én volnék Pizarro…
Nem értem. És vajon mennyit ért meg belőle a közönség soraiban az, aki először találkozik a Fidelióval? Honnét sejthetné, hogy nem azt látja, amit – csaknem évtizedes viszontagságok után – Beethoven végre 1814-ben nagy sikernek láthatott?! A Fidelio – állítólagos kuszasága és „nevetséges” szövegrészei – ellenére remekmű, úgy, ahogy már 1814-ben az volt. A remekmű mindig érvényes. Nem kell sem időben, sem térben áthelyezni. Nem kell „közel hozni” a mához, hiszen minden mához közel van, mert remekmű! Ez a mostani balkörmű rendezés vasúti tilos lámpaként dobogó-lobogó piros szívvel, pilátusi kézmosással és a blaszfémiát már nem is csak súroló, más jelképeivel szájbarágó módon meg akar győzni erről is, arról is, ami pedig a Fidelióban – nincs… (Jellemző, hogy egy kritika a szentségtartóban lévő ostyát említve – úrvacsoráról beszél.) A művet magát kell rendezni, azt, ami benne van. Sokszor hallom, hogy „ma már nem lehet úgy, mint…”
Régen sem lehetett. Vagy jó volt egy operarendezés vagy nem. És nem lehet egy adott mű, az énekesek és a közönség ellen operát rendezni! Öreg gyanúm, hogy a föld bizonyos tájain az opera-gyűlölők összefogtak: minden eszközzel elveszik az opera-szeretők kedvét a műfajtól. Erre az operarendezés eszközét is bevetik. Hagyományt ócsárolva, konzervativizmust kiáltva, fennhangon mondják a korszerű, a modern, a mai mellékneveket. Közben a markukba nevetnek. Van, aki bedől nekik. A lelke rajta. Ami viszont a rendezés igazi korszerűségét, modernségét, maiságát illeti, íme, három közeli példa a Magyar Állami Operaházból: Janácek Jenufája, Sosztakovics Kisvárosi Lady Macbethja, Vajda János Karnyónéja. És egy távolabbi példa, egyébként szerintem a legkorszerűbb, legmodernebb, legmaibb: Puccini Bohémélete…
