A nyugdíjas orvosnő Pécsett működteti a Don Bosco Napközit hátrányos helyzetű, főleg cigány származású, kallódó, nehezen kezelhető gyerekek számára. Ezt tekinti fő hivatásának, de az ő vállán nyugszik a székesegyházi plébánia karitászának vezetése, így a nyugdíjasok, a gyógyíthatatlan betegek látogatásának, segítésének megszervezése is. Mezey Klára kapcsolata a szeretetszolgálattal évtizedekkel ezelőtt kezdődött. Nem meglepő: egy belső hang hívására. A plébánián már a hetvenes évek végén működő imaközösségükben csakhamar felmerült: az ima mellett cselekedni is kellene, hogy az evangélium szellemét a maga teljességében éljék meg. – A nyolcvanas évek második felében – vallja a kitüntetett -, mikor gyermekeink már kirepültek s a család körüli munka megfogyatkozott, a pécsi székesegyház plébániája önkénteseket keresett idős, magányos emberek támogatásához. Szüleimtől jó szociális érzéket örököltem, és sok jó példát is láttam, hát első hívásra jelentkeztem. Kis csapatunk tagjai rendszeresen látogatták a felkutatott gondozandókat, időnként csak egy kis beszélgetésre, hogy vidámabbá tegyük egyhangú napjaikat, máskor segítettünk a háztartási munkákban, meghoztuk ebédjüket, intéztük ügyes-bajos dolgaikat, alkalmanként orvoshoz, néha a temetőbe, szeretteik sírjához kísértük el őket. Szép munka volt, szívesen tettem, mosolyt csalhattunk az elkeseredett emberek ajkára, engem mégsem elégített ki igazán.
– Fiatalon gyermekorvos szerettem volna lenni, de az akkori körülmények ezt nem tették lehetővé, felsőbb utasításra lettem bőrgyógyász. Már középiskolás koromban érdekelt az elhagyott gyerekek sorsa, árvaházakat látogattam apró ajándékokkal, és szívesen elbeszélgettem az ott lakókkal. Később állami gondozott gyermekekkel próbáltam kapcsolatot teremteni, de ez is csak a magányos próbálkozás szintjén sikerült. Megtapasztaltam azonban ennek kapcsán, hogy az állami gondozottaknak személyes támogatás nélkül esélyük sincs a talpon maradásra.
– Aztán egyre gyakrabban lehetett olvasni az újságokban a magányosan, majd bandákba tömörülő kószáló gyermekekről, akik kezdetben apró csínyeket, később egyre nagyobb elítélendő tettet vittek véghez. Én meg egyre csak sóhajtoztam Szép dolog az öregek támogatása, de most már a gyerekekre is oda kellene figyelni, néhány év, és ezekből lesznek a fiatalok, s újabb néhány év, s ők fogják alkotni a felnőttek társadalmát. Ha nem tudunk rájuk idejében hatni, mire megöregszünk, bűnözőkkel leszünk körülvéve. – Addig mondogattam ezt, míg egy fiatal munkatársam azt nem mondta: „Igazad lehet, de ne csak beszélj róla, tegyél is az érdekében valamit! Én szeretem az öregeket, és nem hiszem, hogy a hozzám közelálló korúakra tudnék hatni.”
– Elgondolkodtatott ez a kijelentés, tudtam, hogy igaza van, de fogalmam sem volt, hol kezdjem. Azért hintegettem mindenfelé aggodalmaimat, mert segítőtársat reméltem. De senki sem jelentkezett zseniális ötlettel. Akkoriban láttam azonban a tévében a Legyetek jók, ha tudtok című filmet, Néri Szent Fülöp életéről, aki az 1500-as években Rómában élő pap volt. Fiatalokat, majd árva gyermekeket gyűjtött maga köré, akiket énekkar szervezésével tett közösséggé, de mindennapi beszélgetéseik alapja a Szentírás volt. Így próbálta jellemes és becsületes, vidám emberekké nevelni őket. Eltartásukhoz nem volt anyagi háttere, sokszor koldulással szerezte meg a mindennapra valót. Csoportjai foglalkozásait oratóriumnak nevezte. Akkor azt gondoltam: lám, mások (bár nálam sokkal nagyobbak) is hoztak létre csodát a szeretet által, biztonságos anyagi háttér nélkül. Miért ne próbálhatnánk meg mi is?
– Mi kell hát hozzá? Tanterem, megfelelő lelkületű nevelők, rászoruló gyerekek. A plébánia rendelkezésünkre bocsátott egy tantermet, nyugdíjas pedagógus ismerőseim körében elhíreszteltem elképzelésemet (pár hét alatt tizenkét jelentkező volt), és végigjártam a város iskoláit, felkínálva segítségünket olyan szülők gyermekei mellett, ahol anyagi segítségre van szükség, ahol a szülők elfoglaltságuk miatt, képzettségüknél fogva vagy egyéb gátló tényező miatt nem képesek a gyereket segíteni. Mintegy szülő-pótlékként huszonhét gyermek nevét és címét kaptuk meg, akiket felkerestünk, a szülőknek elmondtuk szándékunkat, kettő kivételével nagy örömmel fogadták. Volt, aki rögtön jelezte, hogy rokon vagy szomszéd gyereket is szeretne beíratni. – Végül huszonhét alsó tagozatos gyermekkel 1996-ban kezdtük meg a munkát, amit azóta is folytatunk. Délutánonként másfél óra tanulás, korrepetálás van, melyet nyugdíjas pedagógusok vezetnek, majd uzsonna, végül egy óra játék. Nyaranta egyhetes tábor, lehetőleg mindig más és más helyen, hogy egy kicsit világot is lássanak. Az iskolai szünetekben hetenként egy egész napos foglalkozást tartunk (kirándulás a környékben, sport, strand, játék stb.).
Egy kitüntetésnek több üzenete is van: kifejezi a hálát egy-egy olyan ember személye és munkája iránt, aki a közösség életének javításán fáradozik. Ugyanakkor rajtuk keresztül felhívja a figyelmet: van lehetőség és feladat is, hogy a nyomukba szegődjünk…
