Az alsószentmártoni plébános, Lankó József 2000-ben alapítványt hozott létre, mely az idei esztendőben a kedvezményezettje a püspöki konferencia által alapított Szent Erzsébet rózsája díj ünnepélyes átadására szervezett jótékonysági rendezvénynek. Lankó József – 1980-ban történt felszentelése óta – eleinte mint siklósi káplán, majd mint alsószentmártoni plébános látja el a több falut is magában foglaló egyházközséget. Megismerte a magyar kultúrától eltérő, a magyart idegen nyelvként megtanuló népesség szokásait, belső törvényeit, a közösség összetartó erejét, örömét, problémáit, gondjait. Megtanult cigányul – bár állítása szerint mosolyognak a helybeliek, ha anyanyelvükön szól hozzájuk -, de gyóntatáskor nem okoz problémát, ha valaki a beás, archaikus román muncsán nyelvjárásban szól hozzá, ő pedig magyarul válaszol neki.
2000-ben létrehozta a Szent Márton Caritas Alapítványt, hogy olyan pályázatokon is részt vehessenek, melyekre az egyház vagy a plébánia nem, egy civil szervezet viszont jogosult. A cigánypasztorációs alapítvány célja, hogy szociális, karitatív oktatási, szabadidős és kulturális programokhoz – amelyek meghaladják az úgynevezett „szokványpasztoráció” kereteit – igyekezzenek anyagi forrásokat teremteni.
Alsószentmárton a világ végén van: Budapestről vonattal és autóbusszal szinte lehetetlen egy nap alatt oda-vissza megjárni az utat a Pécstől még negyven kilométerre sem lévő faluig. Autóval sem egyszerű, a köd és a hírhedt 6-os út forgalma miatt késve érkeztem: a plébánost láttam éppen elmenni. A szomszéd faluba, temetésre indult. Míg vártam, sétálgattam a faluban, ahol a kerítések mögül, bicikliről, lovas kocsiról mindenki rám köszönt, mindenki mosolygott, érdeklődött, mi járatban is vagyok. Aztán visszaérkezett a plébános, akit én pedig a Szent Márton Caritas Alapítvány működéséről faggattam. – Két fő iránya, tevékenységi köre van a 2000-ben létrehozott alapítványnak – kezdte a beszélgetést. Az egyik, hogy próbálja segíteni az alsószentmártoniakat és a környék kisebb, cigányok lakta településeit a különös erővel sújtó munkanélküliség, a megélhetési gondok csökkentésében, a szegénység, az eladósás, a mélyszegénység leküzdésében.
Itt az evangélium hirdetése azt jelenti, hogy segítsük túlélni a pillanatnyi helyzetet. A plébánia aprócska konyhájában naponta kilencven adag meleg ételt főzünk, melyet három faluban osztunk szét, idősek, betegek, fogyatékosok között. A cigány kultúrában a család a legfontosabb tényező, ők nem adnak senkit intézetbe. Az ebédosztással nyilván nem oldjuk meg a családok helyzetét, de jelét adjuk: fontosnak érezzük, hogy ezek az emberek itthon vannak. Az egyház segíti, erősíti ezt a családi kapcsolatrendszert. A Renovabis segélyszervezettől most kaptunk másodszor hároméves programtámogatást. Munkatársaim persze más pályázatokon is próbálnak elnyerni pénzeket. Az ingyenkonyha fönntartásában a németországi Wittenben működő Szent Márton Karitász Egyesület is segítségünkre van. A Szent Piusz egyházközség plébánosa, aki az ottani cigánypasztorációban is dolgozik, jó barátom. Éveken át együtt szerveztünk nyári táborokat, sok közös programunk volt. Rendszeresen kapunk tőlük csomagokat is.
A túlélést segítő konyha mellett az alapítvány próbál segíteni az embereknek a tél átvészelésében is. Nyáron még adódnak szezonmunkák – bár nagyon kihasználják a cigányokat, de munkájukért kapnak némi pénzt. A tél azonban mindig kritikus. Ilyenkor a plébánián mindig felhalmozunk élelmiszer-tartalékokat. A családok gyakran étel nélkül maradnak. Mi egy kis liszttel, cukorral, tésztával, babbal – tehát alapvető élelmiszerekkel párnapos áthidaló segítséget adunk, nem kell éhezniük a családoknak
Az egyházközség hat faluból áll, emellett eljárok cigánylelkészként Gilvánfára is, mely ugyancsak homogén cigányfalu. Ott még nagyobb a szegénység. Az elmúlt időszakban néhány házat pályázati pénzből lakhatóvá tudtunk tenni, most közösségi házat szeretnénk építeni, hogy az embereknek legyen hol találkozniuk, beszélgetniük, szórakozniuk. Gilvánfán is rendszeresen dolgozik egy szociális munkásunk. A túlélést segíti a rendszeres ruhaosztásunk is. Tavasszal és ősszel tonnaszám adjuk a rászorulóknak. Tudjuk, ez megint nem oldja meg az emberek életét, de némi segítséget jelent nekik, ha nem kell ruhát venniük. Német barátaink olyan ruhákat hoznak, melyeket még maguk is fölvennének, ők nem gondolják, hogy a cigánynak minden jó. A ruha azért is fontos, mert a munkába, iskolába járók rendes ruhában tudnak megjelenni, nem kerülnek külsejük miatt eleve hátrányos helyzetbe.
Az alapítvány mozgó jogsegélyszolgálatot is szervezett. Két emberünk – egyikük jogász, pedagógus, másikuk teológiát is végzett szociális munkás – a problémák széles skáláját tudja kezelni. Az itteni cigányoknak nem anyanyelve a magyar, ügyeiket a hivatalban azonban magyarul kell intézniük. Ez sokszor még nekünk is nehezen megy. Olyan krízishelyzetek is előfordulnak, hogy az emberek nem tudják kiváltani a gyógyszerüket. Vannak azonban jótevőink. Egy budapesti asszony, akivel még sosem találkoztam, havonta hatezer forintot küld ilyen célra, de kapunk másoktól is hasonló segítséget. Lehetőségeink szerint azonban szeretnénk adni is, nemcsak kapni. Éppen ezért rendszeresen helyet adunk a Vöröskeresztnek önkéntes véradáskor. Az alapítvány tevékenységének másik iránya, hogy a gyerekeket, fiatalokat olyan helyzetbe hozzuk, hogy ne legyen szükségük túlélési segélyre. Az iskola a cigányokra a „törvény erejével rákényszerített" valami, így aztán a fiatalokat iskolai pályafutásuk alatt számtalan negatív élmény éri. Ők nemigen élhetik meg, amit mi, hogy a tanulás által kerülünk olyan helyzetbe, amitől a mi és környezetünk élete jobb lesz.
Az alapítványtól függetlenül is régóta kerestük annak lehetőségét, miként lehet a fiatalokat bejuttatni a középiskolába, hogy tanuljanak. Az első ilyen próbálkozás a Gandhi Gimnázium volt. Azért nem tartom sikeresnek, mert gettó lett – éppen azt nem érte el, ami a célja lett volna: a cigányok bevezetése a külvilággal való kommunikációba. Második próbálkozásunk a mánfai Martineum kollégium volt. Úgy gondoltuk, nem csinálunk iskolát, járjanak a gyerekeink ugyanabba, ahová a többiek, a kollégium azonban biztosítsa mindennek a szociális, anyagi, szellemi, erkölcsi hátterét. A cigány család légkörét szerettük volna megteremteni, ahol a fiatalokat úgy kezeljük, mint otthon – hiszen a tizenéves fiatalok a családban már felnőttnek számítanak. Ez olyan drága program volt, hogy nem tudtuk fenntartani. Mostanra olyan adósságtömeget halmoztunk fel, hogy kénytelenek voltunk megszüntetni.
Régóta működik Alsószentmártonban az egyházmegye által fenntartott Szent Márton Óvoda, melyet Mayer Mihály püspök úr jóvoltából tudtunk megvalósítani. Itt jórészt cigányok foglalkoznak a cigány gyerekekkel, felkészítik őket a magyar iskolarendszerre. Tíz év tapasztalata azt mutatja, hogy az innen iskolába kerülő gyerekek megállják a helyüket. Egykor Alsószentmártonban volt alsó tagozatos általános iskola, a nagyobbak pedig a szomszéd faluba jártak iskolába. Az óvodánk indulása után a szülőkben megfogalmazódott: lehet-e iskolát is választani. Természetes partnerként jelentkezett a siklósi katolikus, később a református iskola is. A gyerekeknek azt is meg kell tanulniuk, hogy van egy közösségük, saját, zárt otthonuk, kultúrájuk, de ebből naponta ki kell lépniük ahhoz, hogy élni tudjanak. A külvilágban kell teljesíteni, dolgozni, majd visszatérni. Ha megtanulnak a külvilágban mozogni, észreveszik, hogy ott lehet boldogulni, akkor van esélyük rá, hogy élni is tudjanak vele…
A kisebbeket iskolabusz, a nagyobbakat a hajnali Volánjárat viszi iskolába. Vannak szociálpedagógus, pedagógus és más munkatársaim, akik reggel megnézik az iskolabuszt, felszálltak-e a gyerekek, ha valaki hiányzik, ahhoz elgyalogolnak, hogy megtudják a távolmaradás okát. Mások délelőtt bemennek az iskolába, esetleg az órákon is részt vesznek, beszélnek az ottani pedagógusokkal, próbálják megoldani a felmerülő problémákat. Őket is az alapítvány fizeti. Létrehoztuk a „Tanodát”: délután itt lehet játszani, de iskolatáskát is kell hozni, hogy a képzett szakemberek segítsék a fiatalokat a házi feladatok elvégzésében. Hatvannál több gyerek jár rendszeresen ide, a gimnazisták is gyakran megfordulnak itt. Reményeink szerint egy ösvény nyílik a fiatalok számára, amely elvezetheti őket – ha nem is tömegesen – az érettségiig, sőt néhányukat főiskolára is. Vannak olyan családok, ahol a gyerekek utaztatását, ellátását sem tudják vállalni. Ilyenkor keresünk „örökbefogadókat”, támogatókat: külföldről, Pécsről, Budapestről. Ez havi négy-ötezer forintot jelent, a gyerekek ebből az összegből esznek, utaznak. Néha levelet, fotót, év végén a bizonyítvány másolatát is elküldik az „örökbefogadó” szülőknek.
Vannak államilag szervezett felnőttképzési programok is. Az a tapasztalatunk, hogy használhatatlan szakmákra képzik a cigányokat. Minek a faluban húsz szakács, harminc konyhai kisegítő szakmunkás? Egyetlen haszna, hogy a képzés idejére némi pénzt kapnak az emberek. Az önkormányzat időnként szervez közmunkát, de nagyon nagy a munkanélküliség. Úgy vélem, itt az emberek számára az evangélium hirdetése, a pasztoráció nem utolsósorban az, hogy a felsorolt intézményeket működtetjük. Ez jele annak, hogy a keresztény szeretet megoldásokat tud nyújtani a bajokra. Nincs reménytelen helyzet: egy kiló liszt még mindig van.
Siklós és Vidéke Takarékszövetkezet: 50600014-30077416-53000017