Ősz eleje lehetett, barnára sülve, élvezettel folyt belőlem a szó. Ő pedig ült, s a kissé nyirkos szemekbe mintha irigység költözött volna. De én nem vettem tudomást erről, lefoglalt a magamban kavargó sok-sok kép. Nagyapa egy-két hónapig ült még a fotelban, aztán meghalt. Nem voltam ott, csörgött a telefon: délután be kellett szállítani… aztán hajnalban… Anyám kísérte a mentőautóban, és évekkel később, amikor úgy kerültünk egymással szemközt egy októberi délutánon és beszélgettünk – „látod, már minden levél lepereg” -, mint ahogyan Szent Ágoston Mónikával, egyszer csak elsírta magát: „Valamit kérdezett… elfúló volt a hangja, nem értettem… közelebb hajoltam, akkor sem, pedig nagyon akart valamit mondani, de csak a szavak foszlányai keveredtek a menőautó zajába… s hogy megnyugtassam, azt mondtam neki: igen, papa, igen. És tegnap, ennyi év után megértettem, mit kérdezett: Most meghalok?”
Állok a fürdőszobai tükör előtt. Nézem a szemem, egyre beljebb költözik, félelmet látok benne, vagy inkább irigységet? A gyerekek reggel elmentek munkába. „Jól van, papa, vigyázz magadra!” Bemegyek a szobába, leülök ugyanabba a fotelba. „Ezt ne dobjuk ki, majd áthúzatjuk, használható lesz még!” – őriztem meg a régi bútordarabot. Talán azért, mert egykor zavartan kerültem el azt a papírvékony tekintetet, mert nem tudtam még, mi az irgalom, s ki az irgalom atyja. Október vége van. Kinézek az ablakon. Néhány éve ültettem elé egy nyárfát. Peregnek a levelei.
