Háromhetes munkájuk eredményeképpen a szinódus utolsó napján a jelen lévő főpapok ötvenöt ajánlást adtak át a pápának, aki ezek felhasználásával készítheti majd el apostoli buzdítását. Erdő Péter bíboros prímással, a CCEE elnökével – aki Udvardy György esztergom-budapesti segédpüspökkel együtt vett részt a tanácskozásokon – a szinódus legfontosabb tapasztalatairól beszélgetünk.
– A legelemibb és számunkra legaktuálisabb kérdés, hogy semmiképpen sem azonosíthatjuk Isten Igéjét a Bibliával mint egyetlen könyvvel. Isten a maga szavával teremti a világmindenséget. Isten Igéje szól a teremtésből is, tehát a természetes ész világánál, a teremtett világot szemlélve is Isten szól hozzánk. Isten Igéje a szó legnemesebb és legteljesebb értelmében maga Jézus Krisztus, ahogyan a János-evangélium prológusa kezdődik: „Kezdetben volt az Ige, és az Ige Istennél volt, és Isten volt az Ige. Ő volt kezdetben Istennél.” Tehát Isten Igéjének a fogalma sokkal személyesebb számunkra, mint egy puszta könyv. Ugyanakkor való igaz, hogy a Szentírás lapjairól is – sajátos módon – Isten szól hozzánk. A Biblia értékelésének ezt a sajátosan keresztény jellegét domborították ki a felszólalások, utalva arra is, hogy a Szentírást mint könyvet nem olvashatjuk fundamentalista módon. Nem tekinthetjük úgy, hogy ez a szöveg az égből hullott könyv, amelynek semmilyen más összefüggése nincs az emberi kultúrával, történelemmel, társadalommal, a szerzők személyes adottságaival, az egyes bibliai könyvek műfajával. Az Ó- és Újszövetség összefüggésében kell olvasni a Szentírást, de az egyház összefüggésében is, akinek hite az Újszövetség könyveiben kristályosodik ki. Krisztus feltámadásának fényében fogadjuk el és értékeljük az Ószövetséget, keresztény módon, Isten szavaként.
Sokszor fölmerültek a szinóduson olyan beszámolók, hogy egyes, magukat keresztényeknek nevező csoportok elutasítják az Ószövetséget, mondván, abban sok erőszak, harag, gyűlölet van. Amennyiben fundamentalista módon olvassuk az Ószövetséget, akkor lehet, hogy mindez megütközést kelt. De csakis akkor, ha fundamentalista megközelítéssel, nem pedig a történetkritikai módszer és az egyházi hagyomány figyelembevételével közelítünk a szöveghez.
Gyönyörű volt a Szentatya fölszólalása, aki felvázolta, hogy a jelenlegi bibliamagyarázatnak komolyan kell vennie a történetkritikai módszer eredményeit, mindenkor párosítva azokat a teológiai megközelítés értékeivel. Egyrészt az egyház közösségében, másrészt az Istennel való személyes párbeszédben olvassuk a Bibliát, figyelembe véve a tradíció és a tanítóhivatal útmutatását, amely az értelmezésnek nélkülözhetetlen segédeszköze.
Fontos az is, hogy ha közösségben történik a szentírásolvasás, akkor olyan személy vezesse, aki ismeri a katolikus bibliatudomány eredményeit, a tanítóhivatal útmutatását, a Katolikus Egyház Katekizmusát, mert az is a tradíció foglalata.
Sokan újdonságként javasolták, hogy a szentmisében külsőleg is illessük tisztelettel az evangéliumoskönyvet. E hozzászólók figyelmét örömmel hívtuk föl az érvényes liturgikus szabályokra, amelyek szerint ünnepélyes misében megfüstöljük az evangéliumoskönyvet; két gyertya kíséretében visszük a felolvasó állványhoz. Az evangélium felolvasása végeztével megcsókoljuk a könyvet, esetleg odavisszük a főcelebránshoz, aki megáldja vele a népet. Továbbá a II. vatikáni zsinat javasolja, hogy helyezzük a szentély közelében egy külön ambóra vagy állványra a Szentírást. Így akkor is láthatják a templomba betérők, amikor éppen nincs szentmise.
A mozgalmak tapasztalatait is meghallgatták? Mennyire használhatók ezek a biblikus gyakorlat megújításában?
– Nem is tudnám felsorolni, hány mozgalom alapítója vagy vezetője volt jelen a szinóduson. Ott volt a Fokoláre vezetője, a taizéi prior, a neokatekumenátus, a Szent Egyed közösség alapítója, az Opus Dei prelátusa, vagy akár a Shalom közösség alapítója, egy rendkívül karizmatikus brazil férfi. Ő elsősorban a nagyvárosok elhanyagolt fiatalsága körében dolgozik, pizzeriák és vendéglők százait létesítette abból a célból, hogy a szórakozás kulturált formáját és az emberi találkozást biztosítsa a kallódó fiatalok számára. Magam is láttam ilyen vendéglőt Brazíliában. Fortaleza városában a karnevál megrendezését is ez a közösség vállalta. Megmutatják, hogy lehet keresztény szellemben, magas szinten szórakoztató műsort bemutatni, amely ugyanakkor mentes mindazoktól a hibáktól és ferdülésektől, amelyek más szórakoztató programokat kísérni szoktak.
Hogyan lehet a modern tömegtájékoztatási eszközöket még jobban bekapcsolni a Biblia terjesztésébe, illetve előmozdítani azt, hogy a kellő anyagiakkal nem rendelkező, szegény országokban hiteles szentírásfordítás szülessék?
– Mindezekről bőségesen esett szó. A nagy bibliatársaságok vezetői is jelen voltak. Támogatta a szinódus, hogy ahol lehet, készüljön ökumenikus fordítás, vagy jöjjön létre közös erőfeszítés a Szentírás terjesztésére, népszerűsítésére. Nagyon fontos, hogy a viszonylag kisebb nyelveken is készítsenek gondos, precíz és teljes szentírásfordításokat. Ez még nagy feladat. Nyelvek százai vannak, amelyek esetében ez nem megoldott. Ugyanakkor a fordításnak időről időre meg kell újulnia, hiszen a nyelv fejlődésével megváltozhat egy-egy kifejezés értelme, vagy akár eltérő stilisztikai szokások alakulhatnak ki. Olaszországban újrafordították a teljes Bibliát, és most, a szinódus alatt mutatták be az új szöveget. Egy másik fontos kérdés, hogy a Bibliát az egyházatyák magyarázatának fényében kell olvasni. Ebben a tekintetben több nagy tekintélyű ajánlást hallottunk. Vannak olyan új sorozatok, amelyek a Biblia szövegeihez egyházatyáktól vett részleteket kapcsolnak világnyelveken. Nekünk, magyaroknak különös szerencsénk van, mert 1860-ban nyomtatásban is megjelent, magyar fordítással együtt a Budapesti Egyetemi Könyvtárban őrzött, középkori kéziratos kötet, Janus Pannonius Evangelistariuma, amely a négy evangéliumot tartalmazza bizánci magyarázattal ellátva. Ezt a görög kódexet a X. században készítették, amikor az egyház még egységes volt. Ha ezt a kiadást reprodukálhatnánk, azt hiszem, hogy a patrisztikus egzegézisnek egy nagyon értékes, klasszikus formáját tarthatnánk a kezünkben.
Egyházunk elsődleges feladata, hogy Isten Igéjét a szegények között hirdesse – áll az egyik további szinódusi ajánlásban. A hajléktalanok, a szélsőségesen kiszolgáltatott helyzetben lévők nem biztos, hogy meg tudják maguknak venni a Bibliát, vagy eljutnak egy-egy bibliakörbe.
– Annak is a kezébe kell adni a Bibliát, aki esetleg nem tud fizetni érte. De nagyon fontos az is, hogy amikor a Szentírást imádkozva olvasom, ne úgy tegyem le a Bibliát, hogy lám, milyen szép szavakkal szembesültem, hanem legyen meg bennem az elhatározás, hogy az olvasottak értelmében cselekedjem. És ha egy pohár vizet adok a rászorulónak, akkor már ezzel is a Biblia jutott el az illetőhöz anélkül, hogy hallott volna egy szentírási idézetet.
A szinódusi atyák javaslatai között szerepelt a lektori szolgálat kiterjesztése a nők körében. Mit jelent ez?
– Amikor VI. Pál pápa megszüntette a kisebb rendeket, és helyettük két szolgálatot alapított a latin egyház számára, a lektor és az akolitus szolgálatát, akkor ezeket jogilag úgy alkotta meg, hogy azok intézményi formájuk szerint hasonlítsanak az egyházi rend szentségére. Liturgikus avatással csak férfiaknak adják fel azokat, továbbá nem visszavonhatók. Meg lehet tiltani, hogy egy akolitus vagy egy lektor gyakorolja ezt a funkciót, de az akolitátust vagy a lektorátust nem lehet tőle megvonni. Kétségtelen, hogy ez az intézményes forma jelenleg az egyházi rend szentségét utánozza. Diszharmonikus volna, ha most elkezdenénk e jogi keretek között nőket is lektorrá avatni, miközben kétségtelen, hogy sem a szinódusi résztvevőkben, sem a világegyházban nincs és nem is lehet olyan szándék, hogy a nőket pappá szenteljék. Erre nézve II. János Pál pápa határozott dogmatikai kijelentéseket tett. Olyan javaslatról van tehát szó, amely nyitott kapukat dönget. Lelkipásztori kisegítői megbízatást én magam is adtam már világiaknak, férfiaknak, nőknek egyaránt. A világegyházban nagyon sok helyen jelen van ez a gyakorlat, ahol a paphiány miatt pap nélküli istentiszteletre, igeliturgiára kerül sor. Ilyenkor, ha akár férfi, akár nő kapja a megbízást, abban benne foglaltatik, hogy felolvashatja a szentírási szakaszokat, azokat szentmisén kívül magyarázhatja, továbbá áldoztathatja a híveket. Vagyis egy sokkal jelentősebb, ünnepélyesebb funkcióra kapnak megbízást, mint amiről a lektori tisztség a maga szoros értelmében szól.
Fölmerült még a szinóduson egy másik javaslatban, hogy milyen szép lenne, ha nemcsak az evangélium, hanem a szentlecke felolvasója is kapna a szentmisében, a felolvasás előtt egy áldást. Hiszen az is Isten igéjét hirdeti, aki az ószövetségi vagy az evangéliumon kívüli újszövetségi szakaszt olvassa. Miért ne hívhatnánk fel a hívő közösség figyelmét arra, hogy a Szentlélek ebben az esetben is ott lebeg a felolvasó feje fölött, hogy Isten igéje meghozza gyümölcsét.
Egy másik szinódusi ajánlás a keresztények és a zsidók, valamint a keresztények és a muzulmánok együttműködésének lehetőségeit igyekezett felvetni a Szentírás jobb megértését illetően. Mindez konkrétan hogyan lehetséges az említett monoteista vallások képviselőivel?
– Isten igéje egyesíti az embereket. Már az is, amit tiszta, becsületes, józan ésszel e világból kiolvashatunk, közelít egymáshoz bennünket. Még inkább így van ez, ha a Biblia szavait is komolyan vesszük. Természetesen a szent könyvekben való közösség elsősorban a keresztények között áll fenn, bár ott sem teljes. A zsidósággal kapcsolatban rendkívül fontos az ószövetségi Szentírás, ahogy ők mondják, a héber Biblia tisztelete. Itt az értelmezésben óhatatlanul különbségek vannak, hiszen az emmauszi történetben olvassuk, hogy maga a feltámadt Krisztus magyarázza meg a tanítványoknak, ami Mózestől kezdve a prófétákban róla írva áll. Az etióp udvarnoknak Fülöp diakónus magyarázza meg a Szentírás igazi értelmét.
A kereszténység kezdeténél egy megértésbeli robbanás áll. Az addigi zsidó szent iratokból arra döbbennek rá, hogy Jézus az, aki a Krisztus, ő az, akinek el kellett jönnie, és ez az öröm indítja el a kereszténység terjedését. Aki az ószövetségi könyvek olvastán nem jutott el erre a következtetésre, az nem vált kereszténnyé. Így tehát kezdettől fennáll egy értelmezésbeli különbség. Mindazonáltal – és ezt a szinódus is megfogalmazta – a zsidóság szövegértelmezése a keresztény egzegézis számára is gazdagító lehet.
A muzulmánokkal kapcsolatban tudvalévő, hogy ők mind az ószövetséget, mind az újszövetséget a maguk módján tisztelik. Mohamed az Ószövetséget egyfajta gnosztikus bemutatásban ismerte, az Újszövetség történeteit pedig főleg apokrif szövegekből. Ezért, bár mindkét könyvet némi tiszteletben részesítik, ez nem hasonlítható ahhoz, ahogyan a Koránt fogadják, amit teljes egészében Isten szavaként és szó szerinti kinyilatkoztatásaként tisztelnek. Mohamedán-keresztény viszonylatban tehát nehéz lenne azt állítani, hogy a szent könyvek közösségében vagyunk egymással.
Mennyiben árnyékolták be a szinódus munkáját az indiai keresztényüldözésről vagy az iraki keresztények elvándorlásáról érkező hírek?
– Ezek az események végigkísérték a szinódus idejét, és rendkívüli mértékben hatottak a résztvevőkre. Indiában pogromszerű, tömeges támadások tapasztalhatók a keresztények ellen. Százezrek menekülnek, és a halottak száma is folyamatosan emelkedik. A hatóságok tehetetlensége vagy tétlensége aggasztja leginkább a közvéleményt. Jelen voltak indiai püspökök a szinóduson, de nem mindenki tudott eljönni, aki meghívást kapott.
Irakból szintén nem a jobb megélhetés vagy a békésebb környezet miatt vándorolnak el a keresztények, hanem mert elüldözik őket. Rendszeresek a lakóhelyük elleni támadások, a gyilkosságok, ezért a szinóduson jelen lévő keleti szertartású katolikus püspökök, az Apostoli Szentszék vezető tisztviselőivel együtt közös nyilatkozatot adtak ki, amelyben a leghatározottabban tiltakoznak ezek ellen az események ellen. Nemcsak aggodalmukat fejezik ki, hanem amellett is hitet tesznek, hogy az emberi jogok tisztelete abszolút mértékben megkívánná ezeknek a kisebbségeknek a védelmét mindenütt a világon, függetlenül attól, hogy éppen keresztények vagy más vallású közösségek tagjai.
Három hét hosszú idő, napi nyolc óra feszített szellemi munkával. Ki mellett ült a szinódus idején, és mennyire volt kötelező a jelenlét?
– A jelenlét ilyenkor teljes mértékben kötelező. Elektronikusan be kell jelentkeznie mindenkinek, amikor beérkezett a helyére. Ennek alapján lehetett csak szavazni. Az ülésrend rangsor szerint következett. Az egyik oldalamon Philippe Barbarin lyoni bíboros érsek ült, a másik oldalamon pedig Canizares bíboros, toledói érsek. Ez volt az állandó hely és társaság a hosszú szinódusi ülések alatt.
A szinódus szüneteiben, gondolom, számos egyéb, mindennapi kérdést is megvitathattak a jelenlévők. Szó esett-e például a pénzügyi válságról?
– Erről elsősorban a nyugatiak, főleg az amerikaiak beszéltek. Erősen érezhető volt azoknak a hangja, akik úgy érzik, nincs vesztenivalójuk, és a világban nagyon sok olyan ország van, ahol jelenleg is a legmélyebb gazdasági válság állapotában élnek az emberek. Ők a nyomorúsághoz jobban hozzászoktak, és így kevesebb figyelemmel kísérik ezeket az eseményeket. Mindenesetre az erkölcsi értékeknek a figyelembevétele a kiút megtalálásához is nagyon fontos. Másrészt látnunk kell, hogy a pénzügyi és a környezeti válság egy tőről fakad. Csapdába került a civilizációnk, mert nyilvánvalóan önpusztító logika mentén működik. Leszűkítjük a valóságot a könyvelésben szereplő pénzügyi tételekre, miközben az emberiség javának életlehetőségei nemcsak ezekből a tényezőkből állnak. És amit az egyes cégek könyvelése vagy akár egy ország gazdasági jelentése nem mutat ki, abban a legmértéktelenebb rablógazdálkodás folyik, mert a gazdasági erők arra kényszerítenek minden szereplőt, hogy az adott költségvetési évben pénzügyileg eredményes legyen. Mindez pedig szörnyen károsítja a környezetet, illetve oda vezethet, hogy a reálgazdaságot a pénzben kifejezett gazdaság nem híven tükrözi. Számunkra ezek az áteredő bűn következményei. Az embernek olyanfajta korlátai, amelyeket először tudatosítanunk kell, másodszor pedig újra és újra meg kell próbálnunk meghaladni, hogy életben maradhassunk.
Hazatérve a szinódusról a rengeteg tapasztalattal és javaslattal, melyek azok, amelyeket egyházmegyéjében, illetve a magyar egyházban törekszik majd megvalósítani?
– Udvardy György püspök úrral együtt valóban rengeteg tapasztalatot hoztunk haza. Megpróbálunk mindezekről számot adni a papságnak és a híveknek. Komoly tennivalót jelent, hogy miként tudjuk felhasználni a Szentírást a kor problémáira adott válaszkeresésben, hitünk megerősítésében és a liturgia gazdagabbá tételében. Remélem, hogy ebben a katolikus tömegtájékoztatás is a segítségünkre lesz.
