Ebben az évben újra találkoztak különböző felekezetekhez tartozó püspökök – nagy többségében a nyugdíjkorhatár feletti egyházi vezetők – Libanon fővárosában, Bejrútban. A Fokoláre mozgalom katolikus titkársága verbuválta a résztvevőket Ausztráliától Dél-Amerikáig és Chicagótól Budapestig.
Az együttlétnek kettős célt fogalmaztak meg. Egyfelől a világ egyházainak képviselői meglátogatták a Közel-Kelet két országának, Libanonnak és Szíriának a keresztény egyházi vezetőit, akik igen nehéz, politikailag és vallásilag egyaránt feszült környezetben végzik szolgálatukat az iszlám többségű országokban, ahol a keresztények kisebbségben élnek. Másfelől a polgárháborús viszonyok között ritkán érkeznek erre a tájra keresztény egyházi képviselők, s a helyi vallási közösségek elöljárói méltán örültek a közös imádság lehetőségén túl gondjaik és örömeik megosztásának. Mindez a vendégek sorait is szorosabbra zárta, tudván, hogy csak együtt tudnak hatást gyakorolni a közélet felelős vezetőire szerte a világon a háborús és polgárháborús körülmények megváltoztatása érdekében.
Az ökumenikus püspöki találkozó vezérgondolata Az Ige testté lett (Jn 1,14) volt. A Fokoláre mozgalom fontos bibliai meglátása: Krisztus köztünk van, igéjét naponta szabad megélnünk, szeretetet tanúsítva a környezetünkben és a közös Krisztushoz tartozás valóságát felmutatva a keresztény egység jegyében. Az ez év tavaszán elhunyt Chiara Lubich 1943-ban elindított vezérgondolatai mára világszerte erős visszhangra találtak, még részben az evangélikus többségű Skandináviában is. Így vált lehetségessé az, amit sem a katolikus egyház feje, sem más keresztény felekezetek, egyházi szervezetek vezetői nem értek el – talán nem is kívánták elérni -, hogy a sokszínű keresztény egyház tizenegy felekezethez tartozó, 38 ökumenikus elkötelezettségű püspöke egymással egy hétig együtt imádkozott, istentiszteletet ünnepelt, és küldetésünk elmélyültebb megvalósításáról cserélte ki gondolatait.
Christian Krause, a Lutheránus Világszövetség korábbi elnöke így fogalmazott: amit a keresztény nagy egyházak nem tudnak elérni – a keresztény egység továbbgördítését és előbbrevitelét – azt az egyház Ura most a keresztény mozgalmakon keresztül kívánja előremozdítani. A Fokoláre mozgalom alulról kezdeményezett laikus közösség, amely a „klérus”; tagjait hívja soraiba, közös céljaik megvalósítására. Minél nagyobb a vágy és forróbb az imádság által kifejezett egységre törekvés, annál inkább eléri ez a hivatalosak szívét, és áthatja intellektuális döntéseiket. Új fénylő csillag ez az ökumené olykor felhős égboltján, amelynek világítania kell az értelem számára épp úgy, ahogy a szíveket át kell melegítenie az összetartozás együttörvendezésével. A világnak ezen a táján, ahol keresztény mártírok sora és az értelmetlen háborúk áldozatainak sokasága a „ne ölj!” parancsolata elleni vétek gyakoriságát jelzi, együtt kell élni és gondolkozni a másként hívőkkel, az ellenség szeretetének mindennapi gyakorlatában.A görög melkita katolikus egyház egyik érseke, Abraham Nehmé így vallott: „Téves az a látás, amely a keresztény egységet kizárólag a közös tanítás mesgyéjén tudja elképzelni. Könnyen elfelejtjük, hogy közös Urunk és Megváltónk van, közös Bibliánk meggyőződésünk alapja, közös egyetemes hitvallásaink összekötnek minket, közös a megigazulásról vallott látásunk. Miért ne lehetne sokszínű a kegyességünk?" Egymás kölcsönös elismerése a szeretet alapfeltétele. Jézus tanítványainak ismertetőjegyeként nem a közös hittartalom feltételét említette, hanem az egymás iránti szeretetet (Jn 13,34- 35). Pál apostol is arról szól, hogy a hit, remény és szeretet közül a szeretet a legnagyobb, amely soha el nem múlik (1Kor 13,8.13). Kritikusan nyert megállapítást, hogy Keletről érkezik a fény (a szeretet és világosság kultúrája), Nyugatról a jog felismerései (a vélt és/vagy valós igazság, igazságosság kultúrája). Nem a teológusok teremtik meg az egyház egységét, hanem a Szentlélek, ezért a hozzá forduló imádságunk felülír minden más kérést. Azért imádkozunk, hogy ő vezesse minden keresztény gondolatait, személyes döntéseit, s az egész egyházat.
Két dologról kell még említést tennem. Az egyik az, hogy két egész napos látogatást tettünk Szíriában, főként Damaszkuszban, Pál apostol nyomdokán. Betértünk az Egyenes utcába, ahol Ananiás felkereste a Jézussal való találkozás során megvakult Sault, rátette kezét, és annak megnyílt szeme világa, eltelt a Szentlélekkel, azután megkeresztelkedett, és néhány nap után maga is hirdette a Jézusról szóló örömhírt (ApCsel 9,1-20). Pál, akinek történetileg Európa is köszönheti az evangélium ismeretét és egész sor gyülekezet létrejöttét, ma is hat leveleinek igéjén és a történelmi helyek templommá alakított áhítatán keresztül a zarándokok sokasága szívére. Nem kisebb jelentőségű az a kápolna, amelyet a Jézussal való találkozás emlékhelyeként tartanak számon. Itt egy teológiai kutatóközpont is létesült. A részt vevő püspökök ezen a helyen tartottak közös igeliturgát, amelyben a niceai hitvallást mindannyiunk számára ismert görög nyelven mondtuk el.
Különben öt nyelvre kellett fordítani megnyilatkozásainkat. Felemelő volt az ortodox és katolikus ifjúság közös jelenléte, örvendező éneke és a kinyilvánított egységre elkötelező fogadalom aláírása feletti jó reménység. A másik jelentős alkalom a szír ortodox egyház vasárnapi liturgiáján való részvétel volt, amelyet a helyi teológiai egyetem rektora celebrált. Az istentiszteletet követően I. Zakka Mor Ignatius, Antiochia és az egyetemes szír ortodox egyház pátriárkája fogadott bennünket. A talán egyik legnagyobb történelmi múltra visszatekintő egyház vezetője megilletődötten nézte végig a kereszténység sokszínű képviseletének összetartozását, és bátorító szavaival kívánt áldást a közös tanúságtételre, köztük a nyolc német- skandináv evangélikus püspökre. Damaszkusz külvárosában 40 teológus készülhet a papi pályára, és nyerhet tudományos fokozatot.
Találkozásunk Bejrútban az iszlám vallás első számú vezetőjével, a főmuftival azért is emlékezetes maradt, mert beszédében Jézus aranyszabályára éppúgy utalt, mint a felebaráti szeretet kölcsönös érvényére, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy keresztények nélkül Libanon állam léte és jövője elképzelhetetlen. A helyi parlament fele-fele arányban iszlám vallású, illetve keresztény képviselőkből áll. Bár Libanon ma 5 millió lakost számlál, a külföldön élő libanoniak száma 15 millió. A keresztény libanoniak a föníciaiak leszármazottainak vallják magukat. Bejrútban a protestáns istentiszteleten a helyi lelkész igehirdetésében arra utalt, hogy hitbeli meggyőződésük alapján nem emigrálnak, Isten itt rendelt nekik feladatot s küldetést. Libanonban Szidon és Tírusz városaiba utaztunk – a biztonság érdekében mindenütt katonai autó vezette autóbuszunkat – a biblai jelenetek sokaságát idézték fel a városok utcái, és emlékeztettek bennünket a Szentföld eseményeire. Megrendítő volt a völgyben 1949-ben felállított palesztin menekülttábor látványa. Nemzedékek élnek itt ma is, az otthon reménye nélkül. A Közel-Kelet ortodox egyházainak sokszínűsége és Libanon cédruserdeinek szemet gyönyörködtető látványa feledhetetlen marad az országba látogatók számára. A tengerpartra épített vidék méltán várja békésebb jövőjének kibontakozását. A Miloslav Vlk prágai érsek vezette együttlétünk anglikán és római katolikus istentisztelettel ért véget azzal a jó reménységgel, hogy egy év múlva Wittenbergben és Eislebenben találkozik a püspökök testvéri közössége. Addig is szabad az egyház elmélyültebb egységéért forrón imádkoznunk.
A szerző evangélikus püspök
