Szerény ember. Nagyszerű partnereiért sorsának hálás, és fejlődését – kiváló diplomáciai érzékkel – nekik köszöni. Verdi A végzet hatalma című operájának felújítását próbálja Bécsben, de hogy levegővételnyi ideje se maradjon, közben az Aida előadásainak vezénylését is elvállalta. Zubin Mehta számos nyelven beszélő igazi világpolgár.
Mégis kinek, minek vallja magát?
– A vallásom párszi, ami azon keveseké, akiknek ősei úgy ezer évvel ezelőtt Indiából menekülni kényszerültek, de sehol a világon nem konvertáltak. E hit Zarathusztra tanaira tekint vissza, és Perzsia északi, Oroszország déli és Afganisztánnal határos csücskéről ered. Krisztus előtt hatszáz évvel Afganisztán első királya meghódította a vidéket, de népünk a vallást illetően nem hódolt be. Már csak vagy húszezren tartoznak e felekezethez. Előírásai szigorúak, bombayi templomunkba még a feleségem sem léphet be, csak a fiaim.
Annak ellenére, hogy nemzetisége ma is hátrányokkal jár, harcias névvel élő szelíd ember.
– Indiai útlevelem miatt mindenhová vízumra van szükségem, bár „adoptált” osztrák, amerikai és izraeli vagyok. A nevemet anyám adta, Zubin perzsa nyelven kardot jelent. Ma már sokan élnek ezzel a névvel.
Olvastam, hogy hétéves korában kapta első hegedűjét.
– Apám, Mahli Mehta szorgalmas zenész volt, koncertmester, zenekaralapító – Bombayban a nyugati zene meghonosítója. Mivel nálunk nem volt rendes zenekar (ma is főként kazahsztáni zenészekből áll, aminek nem örülök), létrehozott egy alapítványt. Rendeltetése tehetséges fiatal művészek nevelése, oktatása, a nagy komponisták megismertetése. Én Mozarton, Beethovenen nőttem fel. Tizenhat évesen már magam is vezényeltem.
Bécsben mégis énekesként kezdte.
– Nagyon régen volt. Négy-öt éven át kórusban énekeltem Reinhold Schmidt alatt, Beethoven IX. szimfóniáját tanultuk Karajan vezetésével. Úgy gondoltam, mi ez nekem, nem jártam az előpróbákra, csak azokra, melyeket Karajan vagy Bruno Walter vezetett. Kimazsoláztam a javát. Schmidt ezért kidobott. (Később a dolog Claudio Abbadóval is megismétlődött.) Bruno Walter azonban a későbbiekben sokat segített partitúraolvasásban és a helyes értelmezésben. Hans Swarowsky tanárom volt a másik nagy egyéniség, akinek sokat köszönhetek. Szinte ma is fülembe csengenek szavai a zenéről és a zenekari fegyelemről. Ő még a legnagyobbaktól tanult, Richard Strauss, Arnold Schönberg voltak a barátai.
Úgy tudom, hogy már 1955-ben, a Staatsoper újranyitásakor is Bécsben volt, csak éppen hátul, az állóhelyen. Az állóhely maradt…
– De hála az égnek, ötven év alatt sikerült előbbre helyezkednem. Mennyi minden volt itt az elmúlt évtizedekben! Az utóbbi időkben sokat vezényeltem a Bajor Állami Operaházban, Valenciában többször a teljes Ringet, Firenzében a Maggio Musicalét… Idén négy teljes hónapot tesznek ki opera-előadásaim.
Meséljen emlékezetes élményeiről!
– Richard Strauss Saloméját adtuk elő Washingtonban bécsi vendégszerepléssel. Hans Beirer még hetvenévesen is rendesen kivágta a magas c-t, de a gratulálni megjelent Carter elnököt sikerült alaposan megsértenie. Már tudtuk, hogy Carter veszít Reagannel szemben, de ő ezt a szemébe is mondta. Mégis Carter volt az egyetlen zeneszerető amerikai elnök. Azóta sem akad politikus, aki úgy értené a klasszikus zenét, mint ő.
Tudja, a karrier nem jelent mindig sikert. Engem is kifütyültek a hatvanas években egy salzburgi Szöktetés-előadás alkalmával, amit Strehler rendezett Anneliese Rothenbergerrel. Egy osztrák kritikus nem találta rendben a tempókat, és szétmarcangolt cikkében. A közönség pedig, amikor Strehlernek gratuláltam, engem is füttyel illetett. Egy szörnyűségesen rendezett müncheni Rigolettóban pedig a férfiak mind egyformán lettek öltöztetve, azt sem tudtam, éppen ki és honnan énekel a színpadon… Szerintem a színházi fütty mint a nemtetszés kifejezője, egyszerűen koncepció. Ott, ahol színházat játszanak, a különféle véleményt meg kellene engedni, de nemcsak a közönség reakciójaként, hanem a rendező egyéniségének megnyilvánulásaként is. Életem nagy eseményeként említhetném Mahler-koncertemet a zaragozai világkiállításon az Izraeli Filharmonikusokkal. Vagy azt, amikor Karajannal fejben végigelemeztük a Trisztánt anifi villájában. De sok hasznos észrevétellel gazdagított!
Kikkel dolgozott legszívesebben az énekesek közül?
– 1987-ben itt, Bécsben volt egy lelkesítő Otello-bemutatóm Plácido Domingóval. Az operairodalom történetében nem volt és nincs még egy olyan énekes, mint ő. Született zenei zseni. Kiváló technikájának köszönhető, hogy ilyen hosszú énekes karriert mondhat magáénak. Életem nagy ajándéka az együtt töltött időszak. Emlékszem, amikor fiatal énekesként Los Angelesben felkeresett, és türelmetlenül kérte, hogy végre főszerepet kaphasson. Majd jött egy Verdi Requiem Puerto Ricóban, ahol a Pablo Casals Fesztivál keretében Amerika legjobb művészei találkoztak. Casals csak azt tudta, hogy Plácido édesanyja a zarzuela királynő. Boldog volt, hogy felfedezhette Domingót. Ugyanilyen felejthetetlenek a találkozásaim José Carrerasszal és Luciano Pavarottival.
Sokat tesz a klasszikus zene széles körű népszerűsítéséért.
– Emlékszik az első háromtenor-koncertre Rómában, a Caracalla termáiban?… A Central Parkban is divatosak a szabadtéri előadások, ahol valószínűleg sok fiatalt sikerült megnyerni a műfajnak. Igaz, például Wagner nem értett egyet zenedrámáinak koncertszerű vagy részleteiben való előadásával. Júniusban a Schönbrunn parkjában Lang Langgal és a Bécsi Filharmonikusokkal lesz koncertem.
Milyen alapelvet követ az énekesekkel folytatott munkájában?
– Törekedni kell egyéniségük és nemcsak hanganyaguk megismerésére. Nem elmarasztalni őket a hiányosságok miatt, de ha szükséges, ügyes balanszírozással segíteni.
Közéleti egyéniség, és őszintén kritikus. E karaktervonásai gyakorlásának egyik kedvenc terepe Izrael.
– Demokráciában élünk, ki kell mondani az igazat. Nemrég Simon Peresz meghívott egy szűk körű társaságba. Egyetértettünk, hogy a gyűlölködés nem politikai megoldás. Emelni kellene a másik oldal életszínvonalát, együtt és nem egymás ellen kellene dolgozni, és jó példák gyakorlásával megszüntetni a szembenállást. A kormányok azonban gyengék, a helyzet pedig tragikus. A zenében viszont Barenboim most ugyanazt csinálja ott, amit én kezdtem Wagnerrel.
Hogy jellemezné a mai operaéletet?
– Hiánycikk az igazi Wagner-tenor, olyan, mint amilyen Windgassen volt…
Úgy tudom, szenvedélye a krikett…
– Igen, a krikett – de erről nem beszélek, a hölgyek úgysem értenek hozzá! Felejthetetlen Luciano barátomat egy hónappal halála előtt meglátogattam, és mivel mindig szekált emiatt, megpróbáltam felvilágosítani a sport rejtelmeiről. De neki fontosabb volt, hogy isteni pastát és csokoládétortát tálaltasson nekem… Nagyszerű barát volt!
