A római kúria reformjáról

Kedves testvéreim! Eszembe jut az a régi mondás, amely az ignáci módszerrel végzett lelkigyakorlat dinamikáját fogalmazza meg: deformata reformare, reformata conformare, conformata confirmare és confirmata transformare (annak, ami alakjában eltorzult, visszaállítani az alakját; azt, ami visszanyerte alakját, a céljának megfelelővé alakítani; azt, amit céljának megfelelővé alakítottunk, megerősíteni; a megerősítettet pedig átalakítani).
Kétségtelen, hogy a kúriát illetően a reformnak két jelentése lehet: mindenekelőtt megfelelő formájúvá tenni: hogy megfeleljen annak a jó hírnek, amelyet örömmel és bátran kell hirdetnünk mindenkinek, különösen is a szegényeknek, az utolsóknak és a kiselejtezetteknek; meg kell felelnie a mai kornak, az idők jeleinek és mindannak a jónak, amit az ember elért, hogy jobban szolgáljuk azon férfiak és nők igényeit, akiket segítenünk kell; ugyanakkor arra is törekszünk, hogy a kúriának olyan alakot adjunk, amely jobban megfelel a céljának, annak, hogy segítse Péter utódának saját szolgálatát („cum Ipso consociatam operam prosequuntur”, mondja a Humanam progressionem motu proprio), vagyis hogy támogassa a római pápát egyedülálló, rendes, teljes, legfőbb, közvetlen és egyetemes hatalmának gyakorlásában.
Következésképpen a római kúria reformja egyháztanilag in bonum és in servitium (valaminek a javára és szolgálatára) irányul, ahogyan Róma püspökének szolgálata is, Nagy Szent Gergely pápa egyik jelentős kijelentése szerint, amelyet az I. vatikáni zsinat Pastor aeternus konstitúciójának harmadik fejezete is idéz: „Az engem érő tisztelet az egyetemes egyházat érő tisztelet. Az engem érő tisztelet testvéreim szilárd életereje. Akkor örvendek valódi tiszteletnek, ha a kötelező tiszteletet egyetlen testvéremtől sem tagadják meg.”
Mivel a kúria nem egy mozdulatlan intézményrendszer, a reform mindenekelőtt az úton, a zarándokúton lévő egyház élő voltának a jele, és az élő egyházé, és ezért – mert élő – semper reformanda (mindig reformra szoruló), és reformanda, mert élő. Nyomatékosan ki kell mondanunk, hogy a reform nem öncélú, hanem egy növekedési s mindenekelőtt egy megtérési folyamat. A reformnak – ezért – nem esztétikai célja van, mintha csak szebbé akarnánk tenni a kúriát; nem lehet egyfajta ráncfeltöltésként, kozmetikázásként vagy sminkelésként felfogni a kúria elöregedett testének feljavítására, de plasztikai műtétnek sem a ráncok eltüntetésére. Kedves testvéreim, az egyházban nem a ráncoktól kell félni, hanem a bűn szégyenfoltjaitól!
Ebben az összefüggésben ki kell emelnünk, hogy a reform egyedül akkor lesz hatékony, ha „megújult” emberekkel és nem pusztán „új” emberekkel valósítjuk meg. [14] Nem elégedhetünk meg azzal, hogy kicseréljük a személyzetet, hanem el kell érni, hogy a kúria tagjai lelkiekben, emberileg és szakmailag megújuljanak. A kúria reformja semmiképpen sem a személyeknek a kicserélésével megy végbe – a személycsere kétségkívül folyik és folyni is fog –, hanem a személyekben történő megtéréssel. Nem elég ugyanis a folyamatos képzés, hanem folyamatos megtérésre és megtisztulásra is szükség van, és főképp erre van szükség. A gondolkodásmód megváltoztatása nélkül a funkcionális szinten maradó erőfeszítés hasztalan lenne.
Ez az oka annak, hogy a két előző karácsonyi találkozásunk alkalmával: 2014-ben a sivatagi atyák példáját követve néhány „betegségről” beszéltem, 2015-ben pedig az „irgalmasság” szó köré építve egyfajta listát állítottam össze azokról az erényekről, amelyek szükségesek azoknak, akik a kúriában látnak el feladatot, valamint mindazoknak, akik gyümölcsözővé kívánják tenni felszenteltségüket vagy az egyháznak nyújtott szolgálatukat. Az alapvető ok tehát az, hogy miként az egész egyház számára, úgy a kúriában is a semper reformandának folyamatosan zajló személyes és szerkezeti megtéréssé kell alakulnia.
Szükséges volt betegségekről és gyógykezelésekről beszélni, mert minden beavatkozást – hogy sikeres legyen – alapos diagnózisnak, figyelmes elemzésnek kell megelőznie, valamint pontos előírásoknak kell kísérnie és követnie.
E folyamat során természetes, sőt üdvös, ha nehézségekkel találkozunk, melyeket – a reform esetében – különböző ellenállási típusokba csoportosíthatnánk: vannak a nyílt ellenállások, amelyek gyakran jó szándékból és őszinte párbeszédből születnek; vannak a rejtett ellenállások, amelyek az ijedt vagy megkövült szívekből születnek, és olyan emberek lelki „álnyitottságának” üres szavaiból táplálkoznak, akik szájukkal azt mondják, hogy készek a változásra, de valójában azt akarják, hogy minden maradjon a régiben; végül vannak a rosszindulatú ellenállások is, amelyek torz elmékben alakulnak ki, és akkor jelentkeznek, amikor az ördög rossz szándékokat sugall (gyakran „báránybőrben”).
Az ellenállásnak ez az utóbbi típusa mentegetőző és sok esetben vádló szavak mögé rejtőzik, a hagyományokba, a felszínes, külsődleges, ismert dolgokba menekül, vagy abba, hogy mindent a személynek akar felróni anélkül, hogy különböztetne cselekedet, cselekvő és a cselekedet megtétele között.
Ha nincsenek reakciók, az a halál jele! Tehát a jó ellenállások – sőt még a kevésbé jók is – szükségesek, és megérdemlik, hogy meghallgassuk, befogadjuk és kifejeződni késztessük őket, mert azt jelzik, hogy a test élő.
Mindez azt jelenti, hogy a kúria reformja kényes folyamat, melynek megéléséhez a következőkre van szükség: hűség a lényegeshez, állandó megkülönböztetés, evangéliumi bátorság, egyházi bölcsesség, figyelmes meghallgatás, kitartó cselekvés, pozitív csend, határozott döntések, sok ima – sok ima! –, mély alázat, világos jövőkép, konkrét lépések előre, és – amikor szükséges – lépések hátra, határozott akarat, élénk életerő, felelős hatalom, feltétlen engedelmesség, de első helyen a Szentlélek biztos vezetésére való ráhagyatkozás, bizalom az ő szükséges támogatásában. És ennek érdekében ima, ima, ima!

A reform néhány irányelve

Lényegében tizenkét irányelv van: individualitás, lelkipásztori irányultság, missziós törekvés, észszerűség, működőképesség, korszerűség, józanság, szubszidiaritás, szinodalitás, katolicitás, szakszerűség, fokozatosság.

1. Individualitás (személyes megtérés)

Ismét hangsúlyozom az egyéni megtérés fontosságát, amely nélkül hasztalan lesz minden változtatás a struktúrákban. A reform igazi lelkét az emberek adják, akik annak részét alkotják, és azt lehetővé teszik. A személyes megtérés hordozza és megerősíti ugyanis a közösségi megtérést.
Szoros kölcsönös kapcsolat áll fenn a személyes és a közösségi magatartás között. Egyetlen személy is nagyon jó hatással lehet az egész testre, de kárára is lehet, meg is betegítheti. Az egészséges test pedig képes helyreállítani, befogadni, megerősíteni, gyógyítani és megszentelni saját testrészeit.

2. Lelkipásztori irányultság (megtérés a lelkipásztorkodásban)

Mivel a lelkipásztorkodás a pásztor képét állítja szemünk elé (vö. Ez 34,16; Jn 10,1–21), és mivel a kúria szolgálatot végző közösség, „nekünk is jót tesz, akik arra hívattunk, hogy pásztorok legyünk az egyházban, ha engedjük, hogy Istennek, a jó pásztornak az arca megvilágosítson, megtisztítson, átalakítson és teljesen megújítva küldetésünknek visszaadjon minket; hogy munkakörnyezetünkben is erős lelkipásztori érzéket érezzünk, ápoljunk és gyakoroljunk, mindenek előtt azok irányában, akikkel nap mint nap találkozunk; hogy senki se érezze, hogy elhanyagolják vagy rosszul bánnak vele, hanem mindenki megtapasztalhassa, főleg itt, a jó pásztor igyekvő gondoskodását”. A papírokon lévő ügyek mögött személyek vannak!
A kúria egész személyzetének munkáját lelkipásztori irányultságnak, valamint a szolgálat és a közösségvállalás lelkiségének kell áthatnia, ez ugyanis az ellenszer az elbizakodott nagyravágyás és a csalárd versengés minden mérgére. Boldog VI. Pál ennek értelmében figyelmeztetett: „Ne legyen hát a római kúria – ahogyan igaztalanul valaki jellemzi – elbizakodott és apatikus, csak kanonisztikus és ritualisztikus kategóriákban gondolkodó és működő bürokrácia, vagy, amivel mások vádolják: titkos ambíciók és süket egymásnak feszülések játéktere; hanem a hit és a szeretet, az imádság és a cselekvés valódi közössége legyen, testvéreknek és a pápa fiainak igazi közössége, akik – a másik illetékességét tiszteletben tartva és az együttműködés szellemében – mindent azért tesznek, hogy szolgálják testvéreiket és az egyetemes, az egész világon elterjedt egyház gyermekeit.”

3. Missziós törekvés (Krisztus-központúság)

Minden egyházi szolgálatnak ez a fő célja, vagyis az, hogy elvigye az örömhírt a föld összes határáig, ahogyan a zsinat tanítása emlékeztet minket, mert „vannak egyházi struktúrák, amelyek meg is gátolhatják az evangelizáló dinamizmust; ugyanígy a jó struktúrák akkor működnek, ha van bennük élet, mely lelkesíti, támogatja és megítéli azokat. Új élet és hiteles evangéliumi lelkület nélkül – az egyház saját hivatása iránti hűsége nélkül – bármilyen új struktúra rövid idő alatt megromlik”.

4. Észszerűség

Azon alapelv fényében, mely szerint a hivatalok (dikasztériumok) jogilag mind egyenlők egymás között, szükséges volt a római kúria szerveinek észszerűsítése, annak kiemelésére, hogy minden hivatal saját illetékességi körrel rendelkezik. Az illetékességi köröket tiszteletben kell tartani, ugyanakkor az is fontos, hogy azok észszerűen, hatékonyan és célszerűen legyenek elosztva. Egyik hivatal sem tulajdoníthatja magának tehát egy másik hivatal illetékességét, ahogy azt a jog rögzíti, továbbá az összes hivatal közvetlen kapcsolatban áll a pápával.

5. Működőképesség

Két vagy több hivatal esetleges összevonása – amelyek egymáshoz közel álló vagy egymással szorosan összefüggő kérdésekért felelősek – egyetlen hivatallá egyfelől azt a célt szolgálja, hogy nagyobb súlyt adjunk (külső súlyt is) magának a hivatalnak; másfelől az egyes valóságok egymáshoz való közelsége és egymással való összefüggése ugyanazon hivatalon belül elősegíti a nagyobb működőképességet (erre példa a nemrég létrehozott két új hivatal).
A működőképesség megkívánja azt is, hogy folyamatosan felülvizsgáljuk a szerepeket, az illetékességeknek és a személyzet felelősségének összetartozását, ez pedig megkívánja az áthelyezéseket, a felvételeket, a felfüggesztéseket, de az előléptetéseket is.

6. Korszerűség (megújítás)

Vagyis az a képesség, hogy az „idők jeleit” olvassuk és meghalljuk. Ennek érdekében „sürgősen gondoskodunk arról, hogy a római kúria hivatalai megfeleljenek korunk követelményeinek, és alkalmazkodjanak az egyetemes egyház szükségleteihez”. Ez az, amit kért a II. vatikáni zsinat: „A római kúria hivatalai (…) kapjanak a kor, a terület és a szertartások igényeinek – főként számuk, nevük, illetékességük, ügyvitelük és egymás közti összehangoltságuk szempontjából – jobban megfelelő szervezetet.”

7. Józanság

Ebben az összefüggésben szükséges a kúria egyszerűsítése és karcsúsítása: a hivatalok illetékességi körök szerinti egyesítése, avagy összevonása és az egyes hivatalok belső egyszerűsítése; azoknak az irodáknak esetleges bezárása, amelyek már nem felelnek meg a felmerülő igényeknek. A bizottságok, akadémiák stb. beolvasztása a hivatalokba, vagy eltörlése, mindez a valódi és hiteles tanúságtételhez szükséges elengedhetetlen józanság jegyében.

8. Szubszidiaritás

Az egyes hivatalok sajátos illetékességének újrarendezése, áthelyezve azt – ha szükséges – egyik hivataltól a másikhoz, hogy elérjük az autonómiát, az összehangoltságot és a szubszidiaritást az illetékességekben, valamint az egymáshoz kapcsolódást a szolgálatban.
Ebben az összefüggésben szükséges a szubszidiaritás és az ésszerűsítés alapelvének tiszteletben tartása az államtitkársághoz fűződő kapcsolatban és magán az államtitkárságon belül – a különböző illetékességek között –, hogy saját jogköreinek gyakorlásában a pápa közeli és közvetlenebb szolgálatát tudja ellátni. Ez a kúria hivatalai és irodái különböző részlegeinek jobb összhangja érdekében is történik. Kívánatos, hogy az államtitkárság be tudja tölteni ezt a fontos szerepét részlegei és különböző osztályai egységének, egymáshoz kapcsolódásának és összhangjának megvalósításában.

9. Szinodalitás

A kúria munkájának szinodálisnak kell lennie: a hivatalvezetőknek rendszeres összejöveteleket kell tartaniuk, melyeken a római pápa elnököl; a hivatalvezetőknek rendszeres, előre megszabott rend szerinti fogadására van szükség; és szükség van hivatalok közötti rendszeres összejövetelekre is. A hivatalok számának csökkenése lehetővé teszi, hogy a prefektusok gyakrabban és rendszeresebben találkozzanak a pápával, és hogy hatékonyak legyenek a hivatalvezetők összejövetelei, túlságosan magas létszámú csoportéi ugyanis nem lehetnek ilyenek.
A szinodalitást az egyes hivatalokon belül is meg kell élni, különleges súlyt kell adni a kongresszusnak, és nagyobb gyakoriságot kell biztosítani legalább a rendes ülésnek. Minden hivatalon belül el kell kerülni a szétaprózódást, amit több tényező is kiválthat, mint például a szakosodott részlegek szaporodása, melyeknél fennáll a veszély, hogy el is szakadnak más részlegektől. Az ezek közötti összhang megteremtésének a titkár vagy a titkárhelyettes feladatának kellene lennie.

10. Katolicitás

Munkatársai között – a papokon, a megszentelt férfiakon és nőkön kívül – a kúriának tükröznie kell az egyház katolicitását azáltal, hogy az egész világról vesz fel személyeket: állandó diakónusokat, hívő világi férfiakat és nőket, akiket körültekintően kell kiválasztani kifogástalan lelki és erkölcsi életük, valamint szakmai hozzáértésük alapján. Gondoskodni kell arról, hogy több világi hívő kerüljön főleg azokba a hivatalokba, amelyekben hozzáértőbbek lehetnek a klerikusoknál és a megszentelt személyeknél. Ezentúl nagyon fontos a nők és a világiak egyházi életben betöltött szerepének megbecsülése, valamint bevonásuk a hivatalok vezető pozícióiba, különös odafigyeléssel a multikulturalitásra.

11. Szakmaiság

Nélkülözhetetlen, hogy minden hivatal programszerűen végezze személyzetének folyamatos képzését, hogy elkerüljék a „berozsdásodást”, és ne essenek a rutinszerű funkcionalizmusba.
Továbbá mindenképpen végérvényesen meg kell szüntetni a promoveatur ut amoveatur (felfelé buktatás) gyakorlatát. Ez egy rákbetegség!

12. Fokozatosság (megkülönböztetés)

A fokozatosság az elengedhetetlen megkülönböztetés gyümölcse, amely megában foglal történelmi folyamatot, határidők és időszakok kijelölését, felülvizsgálatot, kiigazításokat, kísérletezést, kipróbálásra történő engedélyezést.
Ezekben az esetekben tehát nem döntésképtelenségről van szó, hanem a valódi reform eléréséhez szükséges rugalmasságról.

Fordította: Tőzsér Endre SP

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..