Szentatya, amikor a legutóbbi alkalommal, 2011-ben látogatást tett Németországban, azt mondta: „Nem szabad lemondani Istenről!” És ezt is: „Ahol Isten van, ott jövő is van.” Nem sajnálta, hogy éppen a hit évében kellett távoznia?
– Természetesen nagyon szerettem volna befejezni a hit évét, és megírni a hitről szóló enciklikát, amelynek a Deus caritas est-tel megkezdett utat kellett volna lezárnia. Ahogyan Dante mondja, a szeretet, amely a napot és a többi csillagot mozgatja, Isten jelenlétébe húz, vezet minket, ami reményt és jövőt ad nekünk. Válsághelyzetben a legjobb magatartás az, ha Isten elé állunk azzal a vággyal, hogy újra rátaláljunk a hitre, hogy tovább tudjunk haladni az élet útján. Az Úr pedig nagy örömmel fogadja vágyunkat, és világosságot gyújt, amely vezet minket életünk zarándokútján. Ez a szentek tapasztalata, Keresztes Szent Jánosé és a Gyermek Jézusról nevezett Szent Terézé. 2013-ban viszont számos feladat várt rám, amelyekről úgy gondoltam, nem tudom teljesíteni őket.
Melyek voltak ezek a feladatok?
– Főképpen az ifjúsági világtalálkozó, amelynek már rögzítve volt az időpontja, 2013 nyarán kellett megtartani Rio de Janeiróban, Brazíliában. Ezzel kapcsolatban volt két nagyon konkrét meggyőződésem. A mexikói és a kubai utamat követően azt éreztem, hogy többé nem leszek képes ilyen megterhelő utazásra. II. János Pál úgy képzelte el ezeket a világtalálkozókat, hogy a pápa fizikai jelenléte nélkülözhetetlen. Nem lehetett televíziós összeköttetésre vagy más technikai megoldásra gondolni. Ez is olyan körülmény volt, amely miatt a lemondás kötelesség volt számomra. Végül biztos voltam abban, hogy a hit éve az én jelenlétem nélkül is rendben befejeződik majd. A hit ugyanis kegyelem, Isten nagylelkű ajándéka a hívőknek. Ezért szilárd meggyőződésem volt, hogy az utódom – miként az később meg is történt – az Úr akarata szerint szépen befejezi majd az általam indított kezdeményezést.
Amikor meglátogatta a collemaggiói bazilikát Aquilában (a 2009-es földrengés után – a ford.), Ön úgy érezte, hogy Szent V. Celesztin oltárára kell helyeznie a palliumot. (V. Celesztin volt az egyetlen korábbi pápa, aki – a XIII. században – önként lemondott a pápai szolgálatról – a ford.). Meg tudná mondani, mikor jutott arra a döntésre, hogy le kell mondania a péteri szolgálat gyakorlásáról az egyház javára?
– A mexikói és a kubai út sok szempontból szép és megható volt számomra. Mexikóban szíven ütött, amikor találkoztam sok fiatal mély hitével, amikor megtapasztaltam örömteli, szenvedélyes szeretetüket Isten iránt. Hasonlóképpen mélyen érintettek a mexikói társadalom nagy problémái, valamint az egyház igyekezete, hogy a hitből kiindulva választ találjon a szegénység és az erőszak kihívására. Nem is kell különösebben hangsúlyoznom, mennyire megrendülve láttam, ahogyan Raúl Castro új útra szeretné vezetni az országát anélkül, hogy megtörné a közelmúlttal való folytonosságot. Ott is mélyen lenyűgözött, ahogyan püspöktestvéreim a hitből kiindulva eligazodást kerestek ebben a nehéz helyzetben. Ugyanezek a napok azonban erősen próbára tettek, és megtapasztaltam fizikai teherbíró képességem határait is. Főképpen azzal vetettem számot, hogy az időeltolódás miatt többé nem leszek képes transzóceáni repülőútra. Ezekről a problémáimról természetesen beszéltem az orvosommal, Patrizio Polisca professzorral is. Ily módon világossá vált számomra, hogy nem tudnék már részt venni a Rio de Janeiró-i ifjúsági világtalálkozón 2013 nyarán, az időeltolódás problémája ezt egyértelműen lehetetlenné tette. Onnantól kezdve viszonylag rövid időn belül döntenem kellett a visszavonulásom időpontjáról.
*
Mindennap számtalan levelet kaptam, nemcsak a földi nagyságoktól, hanem alázatos és egyszerű emberektől is, akik tudatni akarták velem, hogy közel vannak hozzám, és imádkoznak értem. Idetartozik, hogy – a nehéz percekben is – jelen volt bennem az a bizalom és bizonyosság, hogy az egyházat az Úr vezeti, következésképpen az ő kezébe tehetem le megbízatásomat, amelyet megválasztásom napján adott nekem. Ez a támogatás aztán folytatódott a lemondásom után is, amiért csak hálás lehetek az Úrnak és mindazoknak, akik kifejezték és még mindig kinyilvánítják irántam érzett szeretetüket.
Amikor 2013. február 28-án elbúcsúzott a bíborosoktól, attól kezdve engedelmességet ígért utódának. Időközben pedig – az a benyomásom – emberi közelségéről és szívélyességéről is biztosította Ferenc pápát. Milyen a kapcsolata az utódával?
– Az utódom iránti engedelmesség soha nem volt kérdéses számomra. Aztán jött a mély közösség és barátság érzése. Megválasztásakor sokakhoz hasonlóan engem is ösztönösen a Gondviselés iránti hála érzése töltött el. Két Közép-Európából származó pápaság után – mondhatni – az Úr az egyetemes egyház felé fordult, és egy szélesebb, katolikusabb közösségre hívott minket. Engem az első pillanattól fogva mélyen megérintett Ferenc pápának az irányomban tanúsított rendkívüli emberi rendelkezésre állása. Rögtön a megválasztását követően megpróbált elérni telefonon. Mivel ez nem sikerült, még egyszer telefonált, és nagyon szívélyesen beszélt hozzám, rögtön azután, hogy a Szent Péter-bazilika erkélyén állva először találkozott az egyetemes egyházzal. Attól fogva egy csodálatos atyai-testvéri kapcsolattal ajándékozott meg. Gyakran érkeznek ide hozzám kis ajándékok, személyesen általa írt levelek. Mielőtt nagy utazásokra indulna, sosem feledkezik meg arról, hogy meglátogasson. Az az emberi jóság, amelyet irántam tanúsít, különleges kegyelem számomra életemnek ebben az utolsó szakaszában, amelyért csak hálás lehetek. Amit a többi ember iránti rendelkezésre állásról mond, azok nem csupán szavak! Maga is ennek megfelelően bánik velem. Kívánom, hogy az Úr mindennap éreztesse meg vele az ő jóságát. Imáimban ezt kérem számára az Úrtól.
Fordította: Tőzsér Endre
