Luther Márton elemzésében megállapítja: a 147. zsoltár elsősorban dicsőítés és hálaadás Isten jótéteményeiért, egy olyan jó évért, mint amilyen az 1531-es esztendő volt, amikor az Úr békét és bőséges termést adott a földre, hogy az ember eledelhez jusson és uralkodhasson. Még sincs senki, aki tudná, hogy mindezt Istennek köszönhetjük, hanem kapzsi módon, másokra való tekintet nélkül élnek az emberek a kapott javakkal. „Sőt az evangélium és Isten minden dicsőségének üldözésére és eltiprására használják őket. Látható, hogy a világ a végső kárhozatot keresi, és meg is fogja találni, még mielőtt felocsúdna.” A zsoltármagyarázó rámutat arra, hogy jótéteményeiért Isten nem követel sem nagy áldozatot, sem „pompás és drága” kincseket. A legegyszerűbb tettet kéri: dicséretet és hálát, amelyek nem kerülnek fáradságba és erőfeszítésbe. Hiszen mi sem könnyebb, mint azt mondani: „Dicsőség neked, irgalmas Istenem! Köszönöm neked adományaidat és ajándékaidat.”
Luther tényként állapítja meg, hogy vannak, akik oly módon kísértik meg az Urat, hogy semmit sem akarnak tenni, és azt gondolják: Istennek meg kell adnia és tennie, amit kérnek tőle munka és szorgalom nélkül mindazok, akikre illik a mondás: várják, hogy a sült galamb a szájukba repüljön. Isten azonban „nem lusta naplopókat akar, hanem hogy hűségesen és szorgalmasan dolgozzunk, ki-ki a saját foglalkozása és tisztessége szerint”. Így kívánja áldását és a sikert hozzáadni a munkánkhoz. Luther Márton ezt az önhitteknek is mondja, akik azt gondolják, hogy munkájuk és szorgalmuk, ügyességük és elmésségük által érkeznek az áldások, maguk szerzik meg őket, Istenre pedig nincs gondjuk. Ám a helyes középút a következő: „ne legyünk lusták és naplopók, ne hagyatkozzunk a saját munkánkra és tetteinkre, hanem dolgozzunk és cselekedjünk, és várjunk mégis mindent egyedül Istentől”. Ez azt jelenti: mindennek az Istenhez való hűségben és bizalomban kell megtörténnie, és ha az ember látja, hogy olykor a lustákra vagy az elbizakodottakra is rámosolyog a szerencse, nem fog bosszankodni emiatt. „Mert az nem lesz tartós, és nem öröklődik, végül pedig elenyészik, ahogyan sokszor látunk erre példát: hamar elenyésztek a nagy birodalmak, és még ma is naponta pusztulnak.”
Luther Márton a zsoltárossal együtt arra buzdít bennünket, hogy ismerjük fel az Úr áldásait, adjunk hálát értük, még a legapróbb, a leghétköznapibb dolgokért is, de természetesen a legnagyobbért is, amelyhez képest minden más értéktelen kacat: „hogy önmagát és az ő Igéjét ajándékozta nekünk”. Fejtegetéseinek végső összegzése: „Ha Isten velünk, ki ellenünk?” (Róm 8,31).
A könyv szerkesztője, Lente István szerint „olyan igazságok ezek, melyek kikopni látszanak az életünkből. Mintha a reformáció után ötszáz évvel Európa úgy jutott volna túl ezeken a gondolatokon, hogy talán soha nem is tette igazán magáévá őket. Józannak és racionálisnak mutatkozunk, amikor hálásak és lelkesek lehetnénk, és hamis ideológiák vezette rajongóknak, amikor józannak és megfontoltnak kellene lennünk”.
(A 147. zsoltár magyarázata, Prudex Kiadó – Harmat Kiadó, 2017)
