Örök világosság

A ren­de­ző­nek — csak­úgy, mint a Me­men­tó­val — is­mét si­ke­rült egye­di fil­met for­gat­nia. Williamset ez­út­tal nem ko­mi­kus, ha­nem drá­mai ol­da­lá­ról is­mer­het­jük meg, míg Al Pacino egyet­len fi­gu­rá­ba sű­rít­het­te pá­lya­fu­tá­sa va­la­men­­nyi zsa­ru­sze­re­pét. Ket­te­jük macs­ka-egér já­té­ka fel­bo­rít­ja a meg­szo­kott, „a rend­őr sza­lad a bű­nö­ző után” sé­mát. Ta­lál­ko­zá­sa­ik után már nem egy­ér­tel­mű, ki az ül­dö­ző és ki az ül­dö­zött. Pár­har­cuk re­mek al­ka­lom ar­ra, hogy a két szí­nész tu­dá­sa leg­ja­vát mu­tat­has­sa meg a né­ző­nek.
Míg ők mind­vé­gig sta­ti­ku­sak ma­rad­nak, ad­dig a Hilary Swank ál­tal meg­for­mált Ellie Burr nyo­mo­zó las­san fel­nő a fel­ada­tá­hoz. Kez­det­ben cso­dá­lat­tal néz a nagy Dorner fel­ügye­lő­re, ám a vé­gén — ki­de­rít­ve az igaz­sá­got — rá kell jön­nie: a bál­vá­nyo­zott rend­őr „ku­dar­cá­ból töb­bet ta­nult, mint si­ke­re­i­ből”.
A film­be­li ál­lan­dó vi­lá­gos­ság jel­zi, hogy sen­ki nem búj­hat meg a sö­tét­ség vé­del­mé­ben, sem va­ló­di, sem át­vitt ér­te­lem­ben. Mert a vé­gén úgy­is fény de­rül min­den­re. És nem csak Alasz­ká­ban.