– Az újságban megjelent vers és a szerelem repítette Kaposvárra?
– Igen, ugyanis férjemnek, Temesi Lajosnak szabó volt az édesapja, akihez igazítani vitt valaki egy újságpapírba csomagolt nadrágot. Ebben a lapban bújt meg az egyik korai versem, s ezt Lajos észrevette. Verses válasza a szerkesztőségen keresztül jutott el hozzám. Soha nem ismerem meg, ha nem kerül kezébe az újság…
– Szerzője volt a rádiónak, meséi, mesejátékainak tucatjai hangzottak el hosszú éveken át – ám a kaposváriak nem tudták, hogy Tüskeböki és Csupafül „szülőanyja” a városban él.
– Örülök hogy húsz éven át dolgozhattam a rádiónak. Nem vágytam sikerre, nem akartam karriert építeni, s még csak meseírónak sem készültem. Anyuka akartam lenni, ahogy elemistaként írtam egy fogalmazásban. Mivel a lánynevemen írtam, a postás sem ismert. Két nagyobb gyerekünk, Balázs és Kriszti már megvolt, amikor egyszer Fésűs Éva névre hozott levelet a postás, és megkérdezte a nagymamától, hogy kié ez a két szép gyerek. – Fésűs Éva az édesanyjuk – válaszolta a mama. Az öreg postás zavarában lehajtotta a fejét, és e szavakkal fordult hozzá: „Nem baj, a legjobb családban is előfordul ilyesmi!”
– Milyen meséket olvasott-hallgatott legszívesebben gyerekkorában?
– Soha nem gondoltam, hogy ennyi ideig élek, hiszen kislányként sokféle betegségen átestem. Nagymamám segítette a gyógyulásomat: odaült mellém, hogy magyar népmesékkel, Andersen- vagy Grimm-mesékkel örvendeztessen meg.
– S mit olvasott a három Temesi gyerek? Fésűs-meséket?
– Ők is megismerték a klasszikusokat, de szívesen hallgatták a rádiós műsorokat is. Igaz, olykor-olykor megkaptam: „Úgy haragudtunk rád, amikor megjöttél a hivatalból, és rögtön leültél az írógép elé, ahelyett, hogy velünk játszottál volna!” Igazuk volt, de muszáj volt: szorított a határidő.
– Hogyan születtek a mesefigurák?
– Akkoriban divatosak voltak a mackómesék, én viszont egy másik állatot, a nyuszit szerettem volna népszerűsíteni. Tetszett a szerkesztőknek, ezért estimese-sorozat készült a Csupafülből. Váradi Hédi szívesen adta hozzá a hangját. A Csodálatos nyúlcipőért nívódíjat kaptam a rádiótól. A nyulakat követték a rókák, a mókusok, a bocsok, Tüskeböki és Csacsi Tóni.
– A szerkesztők tudták, hogy aktív vallásgyakorló, és az istenhit meghatározó motívum az életében?
– Soha nem titkoltam a világnézetemet. Derera Éva és Molnár Magda rádiós szerkesztők is tisztában voltak ezzel. Igaz, magam mondtam el: a fiam Pannonhalmán tanul, és van egy pap sógorom is. Ha ez akadály, akkor szívesen átadom másnak a lehetőséget. Az volt a válasz: ez a te magánügyed. Isten megóvott, és újabb felkéréseket kaptam. 1969-70 fordulóján kezdték bábosítani a mesejátékaimat. Rossz ötletnek tartottam, mert a báboknak nincs arckifejezésük.
– Aztán jött a Palacsintás király, amely talán a legkedveltebb munkája, s parádés szereposztással zenés mesefilm is készült belőle.
– Egy-egy felvételre a szabadságom terhére feljutottam a vácrátóti arborétumba. Sokat tanultam a forgatáson arról, hogy mi jó egy könyv lapjaira, és mi előnyös egy filmben. Békés József dramaturgot ott ismertem meg, Katkics Ilona rendezővel ma is tartjuk a kapcsolatot. Detre Annamária volt Kökényszemű Katica, Kaló Flórián a főszakács, de Balázsovits Lajos, Harsányi Gábor, Greguss Zoltán, Schütz Ila is játszott benne. Többen meghaltak már közülük. Ezért nem jó ilyen sokáig élni. Aki sokat él, az ugyan sokat tehet, de sokat is temet.
– A kaposvári Csiky Gergely Színházban néhány éve bemutatták a Palacsintás királyt; telt házzal ment az előadás. Az egyik helybéli plébános azokat a hölgyeket is elvitte erre a darabra, akik rendszeresen sütnek palacsintát az egyházközség ifjúsági rendezvényeire.
– Ez nagy öröm, mint ahogy az is, hogy az egyik iskolában három mű közül kellett kiválasztaniuk a gyerekeknek, melyik legyen a kötelező olvasmány, és a Palacsintást választották. Ezt onnan tudom, hogy egyszer csak keresni kezdték a könyvet, amit második kiadásban megjelentetett egy szentendrei kiadó. Amikor óvodások, iskolások között vagyok, úgy érzékelem, hogy kedvelik a jó meséket, s nem a szörnyekkel teli történetekre vágynak.
– Azért azokat sem vetik meg. A horror, a pszichothriller sajnos egyre közelebb kerül a diákokhoz.
– Pedig nem tesznek jót a gyerekléleknek. A szülőknek, pedagógusoknak mindent el kell(ene) követniük, hogy értékes művekkel találkozzanak a védenceik. Mit ad a mese a kisgyereknek? – A mesék által ismerhetjük meg a világot, a valóságot. A jó és a rossz tulajdonságokat, és azt is, hogy a jóért küzdeni kell. Hihetetlenül megmozgatja a fantáziát, ha tündérek, állatkák, manók, mesebeli lények szövik a történet szálait. Ez azért különösen fontos, mert a mai gyerekeknek nagyon szegényes a képzeletük és a kifejezőképességük is.
– Azért, mert készen kapnak mindent. Levakarhatatlanok a tévéről, órákat töltenek DVD-nézéssel vagy internetezéssel.
– Amikor felolvasunk a gyermekünknek, unokánknak vagy tanítványainknak egy-egy mesét, jól érzékeltetve a párbeszédeket, nyomban elkezd működni a képzelet. Meséimben, meseregényeimben mindig arra törekedtem, hogy ha közvetett módon is, de rá tudjam irányítani a figyelmet a szépségre, a jóságra, a pozitív erkölcsi kategóriákra. A szerzőnek nagy a felelőssége azzal kapcsolatban, hogy mit ír a gyermeklélek tiszta lapjaira.
– A kezdeti ismeretlenségből – jobbára már a nyugdíjaséveiben – fokozatosan került be a köztudatba. Óvodások, iskolások, vers- és mesemondók, tanárok, szülők, könyvtárosok ismerték és szerették meg Somogyban és a megyehatárokon túl is. Ez a túlzott szerénység jót tett az életműnek?
– Mindenképpen. Nem titkoltam, csupán egyszerűen nem beszéltem arról, hogy a munkámat letéve odahaza írok. Ha korábban is hívtak volna, nem bírtam volna az iramot. Az „ismeretlenség” védőpajzsot jelentett az érdeklődés ellen. A férjemnek is sokat köszönhetek: ha nem ő a társam ötvenkét éven át, talán nem is vár rám a meseírói pálya. Az érdem fele az övé. Most, halálában is segít odaföntről. Érzem a folyamatos jelenlétét, közbenjárását.
– Művészeti díjat kapott Somogytól, Kaposvár díszpolgára lett, átvehette a Prima Primissima területi díját, az IBBY, a Gyermekkönyvek Nemzetközi Tanácsa életműdíjjal ismerte el tevékenységét, és kormánykitüntetése is van. Miben erősítették meg ezek az elismerések?
– Abban, hogy nem volt hiábavaló az életem. Ám a díjak nem változtattak meg, s ezért hálás vagyok a Jóistennek. A politika szembeállítja az embereket, de én nem aszerint válogatom meg, hogy kit szeretek és tisztelek, hogy hol áll az illető. Egy becsületes ateistának is őszinte szívvel tudom mondani és kívánni, hogy áldjon meg az Isten.
– Szeretném elmondani még című versében azt írja: „Lassan elengedő gyökereimben / érzem a remegést, / s egy mámorító titkot, / hogy élni nagyon szép volt.” Mit szeretne elmondani még?
– Sok mondandóm már nincs. Leírtam mindent, a múltamból élek. Könyveim második kiadásban jelennek meg. A Kairosz Kiadótól most jött ki A zselici rét alatt című gyermekverskötetem, korábban pedig két másik, Szekeres Erzsébet illusztrációival. Abban bízom, hogy az újabb generációk, amelyek most veszik kézbe az első mesekönyveket, egyszer olyan igazságos és szép emberi történetekről vallhatnak majd, amilyenekkel egy-egy mesében találkoztak. Ha viszont mindenütt az lesz a jelszó, hogy „szemesnek áll a világ” vagy „aki bírja marja”, akkor sohasem lesznek belőlük igazán boldog emberek.
– Nyolcvanöt esztendősen foglalkoztatja– e az elmúlás gondolata?
– Természetesen foglalkoztat, de nem félelemként. Egyszer nekem is át kell majd lépnem egy küszöbön, elmennem azok után, akik szerettek, és számot kell adnom az Úr előtt. Imáimban arra kérem a Jóistent, addig tartson meg itt, a földön, amíg segíteni tudok unokáimnak, dédunokáimnak.
