A baszk Iñigo López de Loyola alapvetően nem különbözött a kortárs ifjú nemesektől – szerette a fegyverforgatást, a nők körül legyeskedett és lovagi dicsőségről álmodott. A fordulathoz szükséges kegyelem egy ágyúgolyó, illetve egy „hiányos” családi könyvtár képében érkezett. A hadi sérüléséből való lábadozás alatt ugyanis csak Jézus, illetve a szentek életét tudta olvasgatni. Továbbra is dicsőségről álmodott, már másféléről, de még mindig emberiről: a nagy szentek hírnevéről.
Igyekezett, erőlködött, ám végül mégiscsak be kellett látnia: Isten akarata erősebb, és főleg messzebbre vezet. Belső tapasztalataiból született meg a Lelkigyakorlatok könyve, amely a mai napig az egyik legmeghatározóbb keresztény útmutató az istenkeresésben.
Lelkipásztori munkájának kezdetén Ignácot többször kihallgatta, s néhányszor be is börtönözte az inkvizíció. Igaz, végül felmentették, de lelkivezetői módszerével mégiscsak feszegette a meglévő egyházi struktúrát. Azután, hogy az első közösség megszületett körülötte, hat évnek kellett eltelnie a Jézus Társasága hivatalos megalapításáig. Ignác még tizenhat évig folytathatta munkáját. Titkára azt írta: úgy halt meg, mint bárki más. Elmaradt a dicsőség, legalábbis abban az értelemben, ahogyan fiatalon vágyott rá.
Hosszú a lista, mely felsorolja, Ignác mi mindent hozott létre a jezsuita rendtől a távol-keleti missziókig. A legnagyszerűbb azonban talán az, hogy lelkisége olyan utat nyitott Isten felé, amely négyszázötven év múltán is járható.
Fotó: Szalontai Anikó
