„Emberek üdvösségét bíztad rám”

Szerencsésnek mondhatom magam, hogy hétéves koromtól egészen haláláig, 1972-ig hallgathattam Ruppert atya beszédeit a vasárnapi diákmiséken és szerdánként, az este hat órai hittanórákon. Prédikációira, beszédeire mindig alaposan felkészült, semmit sem bízott a véletlenre. A szerda esti óráira úgy érkezett, hogy egy nagy fehér kartonra tussal felírta mondanivalójának lényegét, és pirossal kiemelte, amit a legfontosabbnak tartott, hogy messziről is jól láthassa mindenki.


Ugyanezt a módszert alkalmazta akkor is, amikor bérmálási oktatásra jártunk hozzá a templomba, 1967-ben. Ma is megvannak azok a feljegyzéseim, amelyeket akkor készítettem, az ő beszédei alapján. Bérmálkozni csak az mehetett, aki sikeres vizsgát tett nála. Jól emlékszem, mindegyikünknek más feladatot adott. Nekem egy reggeli imát kellett írnom, persze a saját megfogalmazásomban. Amikor elkészültünk a dolgozattal, beszedte, és azonnal értékelte őket. Ruppert atya következetes volt, nem mindenkinek a munkáját fogadta el, többeknek utóvizsgázniuk kellett.

Akkoriban a Szent Imre-templomban rengeteg ministráns szolgált, a vasárnapi diákmiséken sokszor tizenöten-húszan is voltak. Emlékszem, milyen gyönyörű látványt nyújtottak, ahogy hosszú, égő gyertyákkal a kezükben kijöttek a sekrestyéből. Pedig ez az 1960-as, ’70-es években volt. Ruppert atya a ministránsok között is rendet tartott, kihelyezett tábla ismertette a beosztásukat. Határozottsága, sőt szigorúsága ellenére rajongtak érte a fiatalok. Ministránsaival időnként együtt focizott.

Betegsége és korai halála mindenkit váratlanul ért. Fiatalon, harminckilenc évesen hagyott itt bennünket. 1972-ben kinevezték a Szent Imre-templom plébánosává, de ezt a beosztását már nem tölthette be. Diákmisékre a halálát követően is jártam még egy ideig, később pedig már a felnövekedő fiaimat kísértem el, de olyan tiszta, világos, a gyerekek számára is jól érthető szentbeszédeket, mint amilyeneket ő tartott, azóta sem hallottam. Különös kegyelmi állapot volt őt hallgatni. A Jóisten választotta őt erre a feladatra. Gyakran mondjuk, hogy nincs pótolhatatlan ember. Szerencsére az Úr mindig támaszt olyanokat, akik továbbviszik, közvetítik számunkra az evangéliumot, de Ruppert János akkor is csak egyetlenegy volt. Gyászmiséjét az akkor fiatal Bolberitz Pál tartotta a Szent Imre-templomban. Óriási tömeg gyűlt össze a szertartáson, egy tűt sem lehetett volna leejteni. Ruppert Jánost rengetegen ismerték, határtalan volt a népszerűsége. Rendkívüli képességeit jó ügy szolgálatába állította. Meggyőződés, elszánt akarat és szeretet áradt belőle.

Halála után többek között ezeket a sorokat találták breviáriumában: „Uram, Te nagyon jó vagy hozzám. Őrizz meg magadénak, ne engedd, hogy elveszítselek. Legalább olyan akarok lenni Hozzád, mint amilyenek az emberek azokhoz, akiket szeretnek. Nagyszerű feladatot adtál. Emberek üdvösségét bíztad rám.”