Dragon Zoltán

Ta­lán min­den­ki lát­ta már azo­kat a meg­döb­ben­tő ké­pe­ket, ame­lyek bi­zony­sá­ga sze­rint zord szik­lák dur­va fe­lü­le­té­ből fi­nom épü­le­tek emel­ked­nek ki. Az ókor ra­jon­gói a vá­ros ne­vét, Palmyrát áhí­tat­tal ej­tik ki vált, a ma is la­kott te­le­pü­lés pe­dig tu­ris­ta­cso­port­ok cél­ál­lo­má­sá­vá vált. Palmyra Krisz­tus szü­le­té­sé­től kezd­ve a ró­ma­i­ak szö­vet­sé­ge­se volt, csak ural­ko­dó­já­nak lá­za­dá­sa mi­att fog­lal­ták el a ró­mai ha­dak. Ke­res­ke­del­mi köz­pont­ként és Baál is­ten egyik fő kul­tusz­he­lye­ként el­hí­re­sült vá­rost bün­te­tés­ből le­rom­bol­ták, ám a har­ma­dik szá­zad so­rán új­já­é­pí­tet­ték. A si­va­tag­ban fek­vő vá­ros tu­do­má­nyos ér­té­kű ré­gé­sze­ti fel­tá­rá­sa a XX. szá­zad ele­jén kez­dő­dött. És tart is egé­szen a mai na­pig, ami­kor kü­lön­bö­ző nem­ze­ti­sé­gű ré­gész­cso­por­tok dol­goz­nak a ro­mok kon­zer­vá­lá­sán.

Magyar ismeretterjesztő film

Már utol­só fá­zi­sá­ba ért a Mariazell és Ma­gyar­or­szág cí­mű ki­ál­lí­tás elő­ké­szí­té­se a Bu­da­pes­ti Tör­té­ne­ti Mú­ze­um Kiscelli Mú­ze­u­má­ban 2004-ben, ami­kor meg­szü­le­tett az el­múlt évek egyik leg­jobb szak­mai szó­já­té­ka. Mert va­ló­já­ban mi­lyen más cí­met le­het ad­ni egy olyan tár­lat­nak, amely Mariazell ma­gyar­or­szá­gi ha­tá­sát mu­tat­ja be, mint ezt: „Hun­ga­ro­cell”? A tár­lat előtt ket­tős kon­fe­ren­ci­át ren­dez­tek előbb Esz­ter­gom­ban, majd Mariazellben, ame­lyen ugyan­csak ezt a több száz esz­ten­dős kultúr-, mű­ve­lő­dés-, egy­ház-, il­let­ve mű­vé­szet­tör­té­ne­ti kap­cso­la­tot tár­gyal­ták meg a meg­hí­vott elő­adók. Ám mi is tör­tént Mariazellben?

Nagy mes­te­rek

Ame­ri­kai do­ku­men­tum­film (2001)

Ta­lán ke­vés igaz­ság­ta­la­nabb do­log lé­te­zik a mű­vé­szet­tör­té­nész éle­té­ben, mint a hú­zó­név­vel ren­del­ke­ző al­ko­tók je­len­lé­te egy-egy mú­ze­um­ban. Ők ugyan­is „el­cse­nik” a fi­gyel­met a töb­bi, ne­megy­szer ér­de­ke­sebb al­ko­tás, il­let­ve mű­vész elől. Fi­ren­zé­ben, az Uffiziben is ta­núi le­he­tünk, mi­ként ro­han­nak el a lá­to­ga­tók a ke­vés­bé „rek­lá­mo­zott” mű­al­ko­tás­ok előtt, hogy lát­has­sák „A ta­vaszt” vagy a „Vé­nusz szü­le­té­sét”. S hogy ne fe­led­jük, e do­ku­men­tum­film is meg­em­lí­ti: Bot­ti­cel­li mű­vé­sze­te (sem) előz­mé­nyek nél­kü­li. A fi­ren­zei kép­tár­ban is ott van a re­ne­szánsz mes­ter mű­vei mel­lett egy né­met­al­föl­di ol­tár­kép, amely­nek Itá­lia az olaj­fes­tés tech­ni­ká­ját kö­szön­he­ti…

A Nyol­cak és a bé­csi sze­ces­­szió

A ma­gyar mű­vé­szet­tör­té­net-írás egyik nagy tar­to­zá­sa, hogy igen ke­vés tu­do­má­nyos igé­nyű ki­ad­vány je­lent meg ide­gen nyel­ven ha­zánk mű­vé­sze­té­ről. A hi­á­nyo­kat a ván­dor­ki­ál­lí­tás­ok pó­tol­hat­ják. Ilyen tár­lat­nak örül­he­tünk a na­pok­ban is: A Nyol­cak, mi­után meg­jár­ták Pé­cset, majd a Szép­mű­vé­sze­ti Mú­ze­um ter­me­it, a bé­csi Bank Austria Kunstforumban „mu­tat­koz­nak be” al­ko­tá­sa­ik­kal. A ki­ál­lí­tást kí­sé­rő­ren­dez­vény szí­ne­sí­ti: a Collegium Hungaricum a Nyol­cak gra­fi­kai mun­kás­sá­gá­val is­mer­te­ti meg az oszt­rák ér­dek­lő­dő­ket. A film ezt a bé­csi je­len­lé­tet tár­gyal­ja — ám nem a je­len­kor, ha­nem a szá­zad­for­du­ló szem­szö­gé­ből.

Ma­gyar vi­lág­kar­ri­e­rek

Moholy-Nagy Lász­lót (1895—1946), a fes­tőt, fo­tog­rá­fust, fil­mest, ipa­ri for­ma­ter­ve­zőt és pe­da­gó­gust a bu­da­pes­ti Lud­wig Mú­ze­um — Kor­társ Mű­vé­sze­ti Mú­ze­um ki­ál­lí­tá­sá­ról már is­mer­het­jük. Moholy-Nagyot, ere­de­ti ne­vén Weisz Lász­lót leg­is­mer­teb­bé foto­gram­jai tet­ték: a ké­pe­ket fény­ké­pe­ző­gép nél­kül ké­szí­tet­te, úgy, hogy a tár­gyat köz­vet­le­nül a film­re he­lyez­te, és csak egy pil­la­nat­ra vi­lá­gí­tot­ta meg. Mo­holy köz­ben tö­ké­le­te­sí­tet­te a mű­tárgy­meg­ren­de­lést is: te­le­fon­ké­pei ké­szí­té­se­kor táv­be­szé­lőn le­he­tett meg­ren­del­ni az al­ko­tá­so­kat. Mo­holy ins­pi­rá­ci­ó­it nem ma­gyar föl­dön sze­rez­te: Ber­lin­ben, Lon­don­ban, majd Chi­ca­gó­ban élt, és éve­ken ke­resz­tül a Bauhaus kö­ve­te­ként al­ko­tott, dol­go­zott.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2012)

Két éve tör­tént, hogy a MAL Zrt. ve­ze­tő­i­nek hi­bá­já­ból vörösiszap árasz­tot­ta el Devecsert, Kolontárt, nem kí­mél­ve ter­mé­sze­tet, em­ber- és ál­lat­éle­tet. A ka­taszt­ró­fát bon­tás, majd új­já­épí­tés kö­vet­te. Épí­té­sze­ti szem­pont­ból iz­gal­mas kér­dés me­rült fel: a XXI. szá­zad nyel­vén új­ra­fo­gal­maz­zuk a fa­lu­si épí­té­szet fo­gal­mát, ne­tán va­la­mi­fé­le so­ha­sem volt ha­gyo­mányt pró­bál­junk rá­ül­tet­ni a vi­dék­re? A ter­ve­ket a Kós Kár­oly Egye­sü­lés ké­szí­tet­te el, az em­lé­ke­zés szín­he­lye­ként emelt öku­me­ni­kus ká­pol­na raj­za­it a ha­lá­los ágyán fek­vő Makovecz Im­re ké­szí­tet­te el. A ká­pol­na fa­anya­gát az or­szág kü­lön­bö­ző táj­egy­sé­ge­i­nek er­dői ad­ták — né­mi­leg rí­mel­ve ar­ra a bé­ke­szo­bor­ra, amely a fal­vak, vá­ro­sok ut­ca­kö­ve­it őriz­te, és őr­zi a mai na­pig.

Sé­ta Csete György épí­tő­mű­vész­­szel — Isten kezében

„De amit a gic­­cses he­lyett ma épí­te­nek, ar­ra én azt mon­dom, hogy ocs­mány. Sem a lel­ke­met, sem a szí­ve­met nem ör­ven­dez­te­ti meg. A sze­mem­nek pe­dig mos­ta­ná­ban sem­mi­lyen hasz­nát nem ve­szem. Mert azo­kat az épü­le­te­ket, ami­ket kor­tár­sak ter­vez­nek, lát­ni se aka­rom” — val­lot­ta egy in­ter­jú­ban Csete György. Az ars po­e­ti­cá­nak be­il­lő so­rok egy­ér­tel­mű­en su­gall­ják, hogy az or­ga­ni­kus épí­té­sze­ti stí­lus kö­ve­tő­jé­vel van dol­gunk. Ám va­jon van-e ér­tel­me a „ha­gyo­má­nyos” és a „mo­dern” fo­gal­ma­kat hasz­nál­ni, és ezek­kel ki­bé­kít­he­tet­len el­len­tét­pá­ro­kat al­kot­ni? Épí­tész­kö­rök­ben in­kább így hall­hat­juk: ha­zai és nem­zet­kö­zi — mi a ha­za­i­val tu­dunk hoz­zá­já­rul­ni az épí­té­szet­tör­té­net­hez. A ve­szély mind­két eset­ben fe­nye­get: az el­zár­kó­zás és az után­zás is tucatépületeket szül­het.

Ma­gyar port­ré­film

Há­rom hét­tel ez­előtt, ok­tó­ber 8-án reg­gel kap­tuk a hírt: el­hunyt Pauer Gyu­la kép­ző­mű­vész. A döb­be­ne­tet fel­vál­tot­ta a meg­le­pő­dés, hi­szen szin­te az ös­­szes hír­por­tá­lon meg­je­lent a köz­le­mény. Mit je­lent­het az em­be­rek­nek Pauer Gyu­la mun­kás­sá­ga? A cik­kek­ből vi­lá­go­san ki­de­rült: leg­fon­to­sabb al­ko­tá­sai kö­zött tart­ják szá­mon a Du­na-par­ti „ci­pő­ket”. S a to­ri­nói le­pel szob­ra is Pauer-mű. A mű­vész a pszeudóból in­dult ki. Lát­vány­ter­ve­zői én­je szá­má­ra a pszeudó az ál­va­ló­ság volt, egy­faj­ta más­nak lát­szó „csalikép”, egy meg­ol­dá­si kí­sér­let, az át­me­ne­ti lét, ké­sőbb kor­szak­jel­ző. Pauer szob­ra­it, al­ko­tá­sa­it köz­te­re­ken, mű­gyűj­te­mé­nyek­ben lel­het­jük fel, egyik pszeudóját pe­dig a bu­da­pes­ti Gó­lya­vár­ban.