A közösség öröme

Ez – kis túlzással – ötcsillagos szállodai kényelmet jelentett a korábbi körülményekhez képest.
Igaz, itt gyerekenként nyolcszáz forintot kellett fizetnünk naponta, de megérte. Szerencsére a Váci egyházmegye híveinek nagylelkű adományaiból a gyermekek számára ingyenes lehetett a tábor, ugyanúgy, mint az eddigiek. Az étkeztetést a helyi óvodában oldottuk meg. A drégelypalánki karitászcsoport tagjai főztek, nagy-nagy köszönet az áldozatkészségükért! Akárcsak minden drégelypalánki lakos kedvességéért, aki a gyümölcsét ajánlotta fel a tábor javára, vagy adományával segített bennünket.

Az idei táborban, amely augusztus 13-ától 18-áig tartott, harminchárom nyolc és tizenkét év közötti gyermek vett részt az egyházmegye legkülönbözőbb településeiről. A többségük nem ismerte egymást, ezért kezdetben kissé félénkek voltak. Ez mindig így van. Minden évben éppen az a legnagyobb élményem, hogy a megszeppent, kissé talán még haza is vágyó gyerekek hogyan nyílnak ki a hét folyamán, hogyan barátkoznak össze, míg végül már azért sírnak, mert haza kell menniük, el kell válniuk egymástól.


„Bármit tesztek az én nevemben, nekem teszitek”, „Legyetek olyanok, mint a gyerekek!” – ezek az evangéliumi mondatok ragadtak meg bennem legerősebben a tábornyitón, amelyen Lutheránus Péter plébános, a polgármester és a művelődési ház igazgatója is részt vett. A tábor hivatalos-ünnepélyes része ezzel véget is ért, és megkezdődtek a kalandok.

Első nap lovaskocsikáztunk, körülnéztünk Drégelypalánkon, és lementünk az Ipolyhoz egy kicsit pacsálni. Miniolimpiát is rendeztünk. A gyerekek annyira élvezték, hogy egy új versenyszámra, az időre teljesítendő fára mászásra is javaslatot tettek, de ezt veszélyesnek ítéltem. Második nap a várba mentünk fel, aztán a helyi nomád táborban múlattuk az időt, amit tulajdonosa, Kulman József jóvoltából minden évben ingyen tehetünk. Itt nyilazásra, állatsimogatásra és játszótéri bolondozásra nyílt lehetőség. Harmadnap Balassagyarmatra utaztunk, a palóc múzeumba és a strandra. A negyedik napon délelőtt egy kis „fejtágítás” következett: bűnmegelőzési előadást tartott az ismeretségi körünkbe tartozó rendőr alezredes, majd a plébános beszélt a gyerekeknek Nagyboldogasszony ünnepéről. Délután a mézeskalácssütés, a szalagfonás, a korongozás, a bőrözés és a nemezelés fortélyaiba tanulhattak bele a táborlakók, és villanyvasút- pályaépítési versenyt is rendeztünk számukra (gyermekkori vasutamat hozom el nekik minden évben, és nagy sikere van). Pénteken a csitári biogazdaságot látogattuk meg, aztán a híres forráshoz és a Mária-kegytemplomhoz kirándultunk. A forrás vizétől a legenda szerint egy vak kisfiú visszanyerte a látását. Innét a Szondi-barlanghoz mentünk, és kisebb csoportokban rövid sétát is tettünk odabent a gyerekekkel. Közben meséltem nekik Szondi Györgyről, aki állítólag itt bujkált a törökök elől. Másnap, szombat délelőtt ért véget a tábor.

Sokat énekeltünk, szép katolikus ifjúsági énekeket tanítottunk a gyerekeknek. Öröm volt látni, ahogyan a zene lendülete magával ragadta őket, és megerősített abban a régi hitemben, hogy az éneklés gyógyszer. Jó érzés, hogy évről évre részese lehetek egy ilyen szép vállalkozásnak, amely az átlagnál nehezebben élő családok gyermekeit szép tábori élményekkel gazdagítja. „Közösségben élni jó!” – talán ez a táboraink legerősebb üzenete – búcsúzik Jobbágy Gergő, a váci karitász táborának vezetője.

Fotó: Kissimon István