„A jeltánc terápia”

Hogyan talált rá a hivatására? Melyek voltak a legfontosabb állomások útkeresése során?

– Kiskoromban balett-táncos akartam lenni, anyukám ezért művészeti iskolába íratott volna, de a hallássérültségem miatt nem vettek fel. Hallók iskolájába kerültem, ahol nem éreztem jól magam, mert csúfoltak. Nem mindig értettem, amit tanítottak, az énekórán pedig arra kért a tanár, hogy inkább ne énekeljek. A hallássérült-társadalommal és a jelnyelvvel a Szabó Ervin Gimnáziumban találkoztam először. Ott jöttem rá arra, hogy a siketeknek mennyire korlátozottak a szórakozási lehetőségeik, és sokszor menynyire zárt világban élnek a fogyatékosságuk miatt. Nagyon eleven bennem annak az alkalomnak az emléke, amikor az első nagy szerelmemet, akit a gimiben ismertem meg, sikerült elvinnem táncolni. Szinte úgy kellett elvontatnom! Szerettem volna bevonni a zene világába, megismertetni a mozgás örömét azzal a mackós, otthonülő sráccal! Ez volt az az este, amikor a jeltánc megszületett, mert annyira igyekeztem megértetni vele, micsoda öröm zenére mozogni, és hogy mit jelent együtt táncolni egy általunk szeretett emberrel.


Ez az élmény, felfedezés kijelölte a későbbi, gimnázium utáni utamat, és hosszú időre a jeltánccal való foglalkozást tette a legfontosabb feladatommá. 2005-ben kijártam, hogy az Országos Szórakoztató-zenei Központ elismerje a jeltáncot önálló művészeti ágként, amelyből vizsgázni lehet. Én lettem aztán az első – és mindeddig egyetlen – náluk vizsgázott, jeltáncművészi oklevéllel rendelkező ember Magyarországon.

Jó néhány éve már, hogy hallás-, látás-, mozgás- és értelmi sérültekből, illetve egészségesekből álló tánccsoportokat vezetek. Jelenleg két állandó csoportom van, hetente három-három óra hosszat foglalkozom velük. Az egyik társasággal idén nyáron részt vettünk a ritmuscsapatok országos bajnokságán. Most először fordult elő, hogy fogyatékossággal élők épek mezőnyében bizonyíthatták tehetségüket. Újabban dalszövegeket írok, és énekelek is, több klipem készült már. Szeretnék kiadni egy CD-t az általam írt dalokból, mostanában ehhez keresek kiadót és szponzort. Részmunkaidőben a Mozgáskorlátozottak Egyesületeinek Országos Szövetségénél is dolgozom.

Mit ad, miben segíthet a jeltánc a siketeknek, és hogyan hat a hallókra? Hogyan járulhat hozzá ahhoz, hogy jobban megértsék egymást?

– A jeltánccal valamiként képes vagyok a zenét közvetíteni a hallássérültek számára. Ez egyfajta terápia. Akik valamilyen fogyatékossággal élnek, sokszor zárkózottak, félősek, megesik, hogy még az utcára sem mernek kimenni. Az óráimon kinyílnak, a gyakorlás, a szereplés, az önkifejezés új lehetősége szinte csodát tesz velük. A Hallássérültek Sportszövetsége ezért ma már rekreációs sportágként ismeri el a jeltáncot. Nagy vágyam, hogy egyszer bejuthassak a táncosaimmal a paralimpia gálaműsorába.

Hamar kiderült, hogy a hallók számára is élmény, ha jeltánccal kísérek zeneszámokat. Egyszer valamelyikük azt mondta, hogy egy addig ismeretlen világot tettem számára láthatóvá: mintha új érzékszervet kapott volna tőlem. A jeltánc falakat dönt le siketek és hallók, sérültek és épek között.

Mit adnak hozzá a jelmezek a produkciók hatásához, és hogyan készülnek?

– A jelmezeket anyukám varrja az én terveim alapján. Sokat jelent a segítsége, mert nekem a minimálbéremből nem lenne lehetőségem máshol varratni. A ruhák mindig a dalokhoz készülnek, és a koreográfiák hatásának felerősítése a feladatuk. Hiszen egészen más öltözetet kíván a hastánc, és mást, mondjuk, egy népdal. A legkedvesebb ruháim a fekete alapúak, fehér kesztyűvel – fontos ugyanis, hogy ne vegyem el az énekes auráját. A fehér kesztyű biztosítja, hogy a jelek jól láthatóak legyenek. A legnagyobb kedvencem az, ami most van rajtam, a matyó hímzéssel. Minden ruhánk saját munka, a csapattagok közül ugyanis sokan jól hímeznek, sőt, hímzésből, varrásból is élnek. A szárnyas ruhám, amely Szepesi Richárd, a Nemadomfel együttes fenomenális hangú, vak énekes-dalszerzőjének egyik számához készült, arany-, kék- és ezüstszínű. Bambusznádak segítségével mozgatom benne a szárnyaimat. Hol madarat utánzok, és nagy szárnymozdulatokat kell tennem, hogy szinte repüljek, hol meg angyalt, és olyankor kisebb, kecsesebb mozdulatokra van szükség.

Ingyen tanítok, és a fizetésem meg a rokkantnyugdíjam nagy részét is a jelmezekre költöm. Sajnos nincs állandó oktatótermünk, ezért igyekszem most ezt az alkalmat is megragadni, hogy szóljak: aki tud valamilyen lehetőséget, értesítsen. Hosszabb távon persze saját stúdió lenne az álmom, de ez ma még nagyon távoli célnak tűnik.