Beszámolója szerint a kínai katolikus egyház számára ugyan nehezebb feladat a nemzeti kultúrához és az államhatalomhoz való viszony meghatározása, de minden helyi egyháznak szembe kell néznie e kettős feladattal. A kereszténység párbeszéde a kínai kultúrával igen biztatóan kezdődött a XVII. században, a jezsuita Matteo Ricci idejében (1552-1610). Az úgynevezett inkulturáció, a kínai kultúrába való beágyazódás azonban akkor kudarcot vallott, mert az egyház önazonosságát féltették tőle. Ma, amikor az egyházi misszió már megtalálta az egészséges inkulturáció módját, sajnos más történelmi okokból késik megvalósulása Kínában. Zulehner professzort papi továbbképző előadásai alkalmából fiatal kínai papok faggatták arról, mit jelent az inkulturáció, jeléül annak, hogy Ricci kezdeményezése máig nem folytatódott. A Pekingben ugyanakkor előadó indiai jezsuita arra hívta fel az osztrák professzor figyelmét, hogy Indiától eltérően Kínában szinte nyoma sincs az inkulturációnak.
Új teológusnemzedékre van ehhez szükség, amely a keresztény tanítást és a konfuciánus, buddhista és taoista hagyományt egyaránt ismeri és szereti. Majd az elnyomatás és üldözés után évtizedekkel lehet ennek jelentkezését elvárni. Kínában különösen nagy szükség van az evangélium inkulturációjára, hiszen jellemző módon például a kommunizmusnak is „inkulturált”, maoista változata jutott először hatalomra. Most pedig ugyancsak egyedülálló módon valami sajátos kommunista-kapitalista rendszert alakítottak ki, mely gazdaságilag sikeres, ha nem is tiszteli az emberi jogokat. Az emberi jogok tekintetében is sajátos a kínai hagyomány. A kínai történelemben a konfucianizmus ugyanis inkább a közösséget tekinti értéknek, semmint az egyedet, egyéniséget. Nagyobb szabadságként értékeli a „harmonikus társadalomba” történő beilleszkedést, mint az egyén jogait.
Nehéz megértenünk a kínai katolikus egyház helyzetét. Tekintsük úgy, hogy két egyházról van szó, vagy egyetlen egyháznak két „szárnyáról”? XVI. Benedek pápa 2007-ben írt levele a kínai katolikusokhoz a pápa egyik legjelentősebb egyházpolitikai kezdeményezése. Ez a lelkipásztori és lelkiségi szempontból fontos levél az „igazság és szeretet” fogalompár szellemében a Rómával való egységre és az egymással való kiengesztelődésre hív fel egyszerre. A Szentszék arra törekszik, hogy a nem általa kinevezett püspökök egyházi jogállását lehetőleg rendezze. Az egység növekedésének jele a pekingi országos papnevelő szeminárium is, mely felsőoktatási szintű képzésével egyre szélesebb körben képez teológusokat és továbbképez papokat, külföldi vendégprofesszorok meghívásával is.
