Valamennyi zsoltárhoz hozzátartozik az antifónája, a nem énekelt zsolozsmában is, és a magánosan imádkozónak is el kell azt mondania. Az antifónák ugyanis segítenek megvilágítani a zsoltár irodalmi műfaját, azt személyes imává formálják át, élesebben megvilágítanak olyan jelentős gondolatot, amely esetleg elkerülné a figyelmet. A különböző körülményeknek megfelelően más-más színezetet adnak a zsoltárnak, sőt nagymértékben segítik az előképi (tipológiai) vagy az ünnepre utaló értelmezést, anélkül, hogy önkényes alkalmazásokba vinnének. Végül kellemessé és változatossá tehetik a zsoltárok imádkozását” (Általános rendelkezések az imaórák liturgiájáról, 111. és 113. pont).
Időzzünk még el egy kicsit az antifónánál. Neve a görög antífonosz kifejezésből származik, jelentése: ellenhang. E szóból látszik, hogy amikor az egyházi gyakorlat alkalmazni kezdte ezeket, a görög énekművészet és dramaturgia akkor ismert előadási fogásait, a zsoltározás korálisan történt, vagyis az antifóna amolyan ismételt refrénként kapott szerepet, amelyet a zsoltárt éneklővel váltakozva az imádkozó közösség másik csoportja énekelt a zsoltárhoz (vagy közben, a zsoltárt megszakítva, vagy a zsoltár elején-végén). Ez az imádkozási mód a zsidó hagyományban is ismert. Több olyan zsoltárt is tartalmaz a Szentírás, ahol ez a refrénnel tagoltság a zsoltár szövegében is megjelenik — egyértelmű nyomaként annak, hogy a zsoltározás már az Ószövetség hagyományában is gyakorta korális ima, vagyis két, a szöveg előadásában egymással váltakozó imádkozó csoport („kórus”) „kooperációja”. Az antifóna tehát sajátos közösségi élményt hoz a zsolozsmázásba (ma is lehetséges és szokásos a zsolozsmát „csoportbontásban” imádkozni), és emellett, ahogy fentebb olvashattuk, segít a zsoltárokról való elmélkedésben is, oly módon, hogy megkönnyíti a zsoltár tartalmára való odafigyelést.
