Nem csodálkozom rajta, hiszen decemberhez képest enyhe volt a levegő, a nap is előbukkant a fátyolfelhők közül, amolyan csalóka, tavaszt váró reggel volt. Gyakran tapasztaltam ezt már annak idején, a Sváb-hegyen, a Madártani Intézet parkjában, de a Margitszigeten, a Népligetben és másutt is. A széncinegék hagyják becsapni magukat, és tavaszhívogató énekük akár januárban is nyomban felhangzik, amint kisüt a nap, és enyhére fordul az idő. De ha újra beborul az ég, és hópihéket sodor magával az észak felől érkező jeges szél, rögtön visszamenekülnek a napraforgómaggal teli etetőhöz.
A fák között eleinte egyetlen madarat sem láttam, ám később léprigók cserregését hallottam. Minden télen itt találom őket, a sárga fagyöngy bogyóit eszik, és néha össze is vesznek egy-egy messziről sárgálló bokor körül. Amikor hó borítja a talajt, mindenfelé látni a sok sárga ürüléket és a leejtett bogyókat. Tél végéig maradnak, és február második felében már hallom a fekete rigókéra emlékeztető, de annál hangosabb éneküket. Tavasszal párokra szakadoznak, s eltűnnek, hogy aztán télen újra találkozzanak a fagyöngybokrok körül.
Hollópár szállt az erdő felett, mély „korr-korr” hangokat hallatva. Európa legnagyobb énekesmadara egy mélypontot követően ma már újra gyakorinak számít, rendszeresen találkozhatunk vele. A holló egyike a legkorábban költő madarainknak: kedvező időjárás esetén a szülők akár már február végén melengethetik négy-öt, zöldes alapon foltos tojásukat.
Nagy fakopáncs véste a kérget egy öreg bükkfán. Valami jó falatban reménykedhetett, mert egészen közel mehettem hozzá. Szorgalmasan dolgozott, és ha egy forgács a földre hullott, fejét elfordítva mindig utána pillantott. Jól megnéztem a távcsővel, a tarkóján piros foltot viselő hím madár volt.
Félénkebbnek bizonyult a szajkó, akivel később találkoztam. Alig látott meg, kék szemeivel rám meredt, s recsegő vészkiáltást hallatva máris elrepült. Fehér háta meg-megvillant a fák között, aztán eltűnt. Makkosmária közelében egy nagy csapat zöldike keresgélt a földön. Lehettek vagy harmincan, és néhány fenyőpinty is volt velük. Ezek a narancsos mellű északi vendégek telente megjelennek, és gyakran más magevőkhöz, kenderikékhez, tengelicekhez vagy zöldikékhez csatlakoznak. Először nem is láttam őket, csak a zöldike „zsírozására” emlékeztető hangjukra figyeltem fel. Amikor aztán az egész csapat felszállt egy fára, már jól szemügyre vehettem őket. A vaskos csőrű zöldikék, különösen a hímek, nagyon szép madarak. Ellepték az ágakat, s eközben pergő hívogatójukat hallatták. Távolodtam tőlük, erre újra leereszkedtek. Sok gyommag lehetett azon a részen.
