Zenehíd kontinensek között

A MÁV Szimfonikus Zenekar állandó vendégkarmestere, miközben már második éve látja el Latin-Amerika egyik legjelentősebb zenei központjának, a Sao Pauló-i Teatro Municipalnak a zeneigazgatói tisztét, ahol tavaly A kékszakállú herceg várát is vezényelte.

– Számomra is nagy meglepetés volt, hogy milyen nagy sikert aratott Bartók operája. A produkció nemrég több díjat is kapott, a 2008-as év kimagasló brazíliai komolyzenei eseményeként.

Értette, „vette” a brazil közönség a mű szimbolikáját?

– Abszolút. Érdekes, hogy inkább a magyar publikum konzervatívabb és visszautasítóbb a modern(ebb) vagy ismeretlen művekkel kapcsolatban. Az Újvilágban – talán, mert közelebb vagyunk az Egyesült Államokhoz – nyitottak az emberek. A komolyzenéről egyébként kevesebbet tudnak, mint a jobban „szelektáló” európaiak. Nálunk nincsenek előítéletek, minden érdekli a brazilokat, különösen az, amiről semmit vagy csak nagyon keveset tudnak. Meggyőződésem, hogy sokan voltak Sao Paulóban olyanok, akiknek addig fogalmuk sem volt arról, hogy Bartók XX. századi zeneszerző, és miről szól az operája.

Milyen volt a rendezés? Magyar nyelven adták elő? 

– Sajnos nem, mert a két közreműködő művész (Céline Imbert és Stephen Bronk) korábban már németül énekelte a darabot. Nem volt túl sok időnk, nehéz lett volna áttanulniuk a szöveget. Felipe Hirsch kortárs felfogású rendezésében, különleges, digitális fénytechnikával állítottuk színpadra a művet. A díszlet hét részre osztott rámpa volt, amelynek „sávja” az ajtók kinyitásakor egymás után felemelkedtek. Végül az egész „fal”, mint egy hatalmas tükör, a közönséget tükrözte vissza. Nagyon ötletes és hatásos megoldás, hiszen az opera arról is szól, hogy „hol a színpad: kint-e vagy bent”?

A Buenos Aires-i Teatro Colón, a mexikóvárosi Palacio de Bellas Artes és a manausi Teatro Amazonas mellett a Teatro Municipal Latin-Amerika egyik legjelentősebb operaháza…

– A sorból ne hagyjuk ki a Rio de Janeiró-i Városi Színházat sem, ahol annak idején elindult Toscanini karmesteri világkarrierje. Zenekari csellista volt, és a megbetegedett dirigens helyett ugrott be vezényelni… De visszatérve Sao Paulóra: a város egész Latin-Amerika gazdasági központja, itt van a legtöbb és legjobb komolyzenei program is. A Teatro Municipal ezerötszáz férőhelyes gyönyörű épület, felújítás miatt most bezárt. Megnyitásának századik évfordulójára készülünk, így 2010-re nagy terveink vannak. Két zenekar, két kórus és két táncegyüttes működik az épületben. Sok az operarajongó Sao Paulóban; az olasz tradíciót követjük, de alkalom nyílik új, kevésbé ismert művek bemutatására is. Szerencsésnek érzem magam, hogy ott dolgozhatok. Jó a zenekar, a kórus; az opera-előadások mellett évente huszonnégy hangversenyünk is van. Előadtuk már a Psalmus Hungaricust és a Budavári Te Deumot is…

Missziónak tekinti a magyar zene népszerűsítését?

– Igen, mert nagyon hálás vagyok azért, amit itt, a Zeneakadémián kaptam. Magyarországon még mindig nagyon komolyan veszik a zeneoktatást, rangja van a muzsikálásnak. Ez nem mindenhol van így. Tanáraim közül szívesen emlékszem vissza többek között Lukács Ervinre és Erkel Tiborra, akiktől sokat tanultam a zenei gondolkodásról, hozzáállásról.

Budapest után hogyan alakult a karrierje?

– Egy ideig még Magyarországon maradtam. Európában összesen tizenkét évet töltöttem. Bécsben is tanultam, majd a Szombathelyi (Savaria) Szimfonikus Zenekarnál voltam állandó vendégkarmester. Közben nemzetközi versenyekre, mesterkurzusokra jártam. Lassan bontakozott ki a pályafutásom, amelynek megkoronázása a Sao Pauló-i megbízásom.

Milyen a kapcsolata a MÁV Szimfonikus Zenekarral?

– Úgy érzem, nagyon jó. Izgalmas a közös munka, jó érzés átadni nekik mindazt, amit tudok. Szeretnénk brazil szerzők műveit is bemutatni. A jövő szezonban négy koncertre jövök hozzájuk. Mások mellett játsszuk majd az ötven éve elhunyt Villa-Lobos szaxofonversenyét, valamint Grieg Peer Gynt-szvitjét és Sibelius V. szimfóniáját.

Antonio Carlos Gomes nem szerepel a tervek között? Salvator Rosa, Maria Tudor, Il Guarany, Fosca…

– Valóban, ő nálunk az opera atyja, romantikus „nemzeti zeneszerzőnk”. Brazíliában született, Olaszországban tanult, élt és alkotott, ott aratta nagy sikereit, Milánóban mutatták be műveit… Felmerült már a gondolat, hogy ha nem is teljes operákat, de nyitányokat, részleteket Budapesten is előadhatnánk tőle.

Mit jelent Ön számára a hivatása – és persze a zene?

– A zene – ahogy ezt már sokan megfogalmazták – egyfajta nyelv. A hangok egymásutánisága önmagában csak zaj. Tudni kell, mit akarunk elmondani a zenével. Én is várom, hogy szóljon hozzám: akkor is, amikor hallgatóként veszek részt egy előadáson, és akkor is, amikor én állok a zenekar előtt. Keresem, hogy mi van a hangok mögött. Így van igazán értelme ennek a „legbensőségesebb” kommunikációnak. Nincsenek szavak. A szó meghatároz, és a szó jelentésében mindig bizonytalankodhatunk. A zenében viszont kevesebb a félreértés…

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.