A felszínen „a kivilágított város egy új világkorszak felé tekint”, „új mítosz épül”, ám a lenti világban Borbély Szilárdnál már csak a „szégyen az, ami lángol”. És nincs megérkezés a kötetben, csak „Egyszerre pattannak el a vitrinekben a metszett kristálypoharak. Pattan el a húr.”
A Halotti pompa című kötet emlékművet kíván állítani a brutális rablógyilkosság áldozatává vált szülőknek. A könyv értelmezhető a temetésre írott versek gyűjteményeként, azonban szertartásként értve a pompa szót a szöveg szertartáskönyvvé alakul, olvasójaként pedig egy gyászszertartás résztvevőivé válunk. „Ami bennünk és körülöttünk van, az nem individuális történés, hanem sokkal inkább szimbólumoknak és allegóriáknak a rendszere.” […] „A halállal kapcsolatos érdeklődésemben sem az a fontos, hogy nekem ez mit jelent, hanem hogy ez az egész kavalkád – ami az életünk… –, nem realitás, hanem szimbólumoknak és allegóriáknak a rendszereként leírható jelek sorozata” – mondja Borbély Szilárd egy vele készült interjúban. A kötetben a hagyományosan rögzült szerepek elmozdításával (például a passióban a fiát sirató anya helyett az anyát sirató fiú, a víz/élet sivataggá válása) a test feltámadásába vetett hit folyamatos rákérdezésének vagyunk tanúi. A személyes tragédia elbeszélhetősége hívja elő a középkor és a barokk ars moriendi műfajait, amelyekben allegóriák és szimbólumok segítségével a test és lélek kapcsolatát körbejáró Krisztus-történet, Ámor és Psziché mítosza, majd a haszid messiásvárás elevenedik meg. A személyesség és a személytelenség folyamatos játékáról van itt szó, vagyis arról, hogyan lehet a nyelvben egyetemessé tágítani a személyes tragédiát.
„…Legyen ez a történet Emlékmű […] értem, akit ha visszadobsz a Vízbe, meghalok” – olvassuk a fülszövegben a kifogott hal szájába adva ezeket a sorokat. És mintha Pilinszkyt hallanánk ezekben a szavakban, akit Borbély maga is megidéz az Egy bűntény mellékszálai című kötetében: „Anya, anya, ebben a sivatagban, miért hagytál itt, ebben a sivatagban?”
A Testhez kötet már címében is nyíltan vállalja a testbe zártság kiszolgáltatott állapotát. „A test a remény és a hit megaláztatásának a helyévé lett. […] A test tisztelete elenyészett, tárgyként kezelik. Az embert azonosítják a testtel. A misztika, a kabbala, a teológia, az asztrológia, a reneszánsz festészet, a martirológia stb. számára a test még allegória volt, a mindenség modelljét látták benne” – nyilatkozta Borbély A Szívben megjelent interjúban, 2012 nyarán. A kötetben elsősorban női történeteket olvasunk szülésről, abortuszról, halálról.
A könyv borítóján Joel-Peter Witkin Women once a bird fényképe látható, melynek ekfrásziszát (képleírását) a kötet utolsó verse adja. A képen egy nekünk háttal ülő, megcsonkított női testet szemlélünk, akinek nincs haja, szárnyait kitépték, de a sebhelyek nyoma jól körvonalazódik. Derekán a fémöv mintha groteszk változata lenne a női test szépségét kiemelő övnek. Magány, elhagyatottság és kiszolgáltatottság sugárzik a képről. Az óda a női testről mint a „férfiagy zárt transzcendenciájáról” beszél, majd később „a bűnös vágyak teste”-ként jellemzi a tárgyiasított nőt, akiből a vers végére csak hús lesz, „halott Anya, az angyal poszthumánja”, azaz a nő megalázott testével éppen azt a teleologikus szerepét képtelen betölteni, amire rendeltetett. A vers záró pozíciójával egyszerre csukja be a nőt végérvényesen a kötet és a nyelv kalitkájába, ugyanúgy, ahogyan a „fotókódba” zárva láttuk őt a kötet nyitó lapján. És csak a kötet végére válik érthetővé a Simone Weiltől származó fülszöveg: „Bárkiben, aki elég hosszú ideig volt szerencsétlenségben, él bizonyos cinkosság tulajdon szerencsétlensége iránt. Ez a cinkosság megakadályozhatja őt bármi erőfeszítésben, amivel sorsán javíthatna, s olykor oly messzire vezet, hogy a szerencsétlen már nem is kívánja szabadulását.”
És így érkezünk meg a Nincstelenek világába, melynek alcíme: Már elment a Mesijás? A borító a szürkeség ködébe vesző kietlen puszta képe, a távolban egy kórón ülő fekete madárral: a regény metaforikus tere és ideje ez, ahová és ahonnan nem vezetnek utak, ahol csak az emberi kapcsolatok átláthatatlansága létezik, a babonákkal, hiedelmekkel körülzárt világ, amely fölött talán csak egy visszajáró madár őrködik. Egy olyan világba lépünk, ahol az ember végső lecsupaszítottságában létezik, ahol megkérdőjeleződik: „Van-e bármi, amit birtokolunk?” A szekvenciaként visszatérő „Megyünk és hallgatunk. Huszonhárom év van közöttünk. A huszonhármat nem lehet osztani. A huszonhárom csak magával osztható. Meg eggyel. Ilyen magány van köztünk. Nem lehet részekre bontani. Egyben kell cipelni” – sorok arról a végtelen magányról beszélnek, amely a pokol legmélyebb bugyrainak sajátja. Ahol már saját élettörténetünk valósága is megkérdőjeleződik, és már az sem a birtokunk.
Mi mozgat mostanában? – kérdeztem Borbély Szilárdtól 2012 tavaszán az Opus című folyóiratban. „Minden életkorral mást látunk, úgy vettem észre. Megváltozik az élet jelentése és értelme, és minden dolog, amely körülvesz. Ami eddig fontos volt, egyre kevésbé fontos. Azt hiszem, hátrálok, mint ahogy a múzeumban szoktunk egy-egy kép előtt, hogy jobban szemügyre tudjuk venni. Távolodom. Távolodom mindentől. Magamtól is. Talán mostanában már leginkább ez mozgat. Ez a növekvő távolság.”
Zavarban vagyunk. Lehajtjuk fejünk.
