Vizek mentén Egyiptomtól Pannóniáig

– Néhány esztendővel ezelőtt felkeltette az érdeklődésem Egyiptom, és ebben cinkos volt egy kiállítás is. Az ember, főként az alkotó ember mindig próbálkozik egy kis vérfrissítéssel, bekukucskál a sejtelmesség résein, keresi az új gondolatokat. Én is így jártam az ősi Kemettel. Elsősorban a titokzatosságot emelném ki, ami mindig is megfogott és felvillanyozott. Így van ez ma is. Valójában a misztika iránti vágyódásból született mostani regényem, Az idő tava.

Az amúgy is titokzatos Egyiptom hatalmas kultúrája jó háttérnek, izgalmas kulisszának bizonyult, vagy ennél azért többről van szó?

– Egyiptom ott volt a fiatalkoromban, hiszen Bibliaforgatóként József történetét olvasva is ismerkedhettem vele, de megelevenedett az ősi Nílus vidéke, amikor Mózes fellépett a történelem színpadára, hogy kivezesse népét a szolgaság házából. Ez ráadásul jól adatolt időszak, I. Széthi és II. Ramszesz kora. Tény, hogy sok impulzus ér bennünket ma is, amelyek Egyiptomból erednek. Ne feledjük, hogy a bűbáj, a varázsszerek vidéke ez, így a kozmetikumoké is. Nem kevés ilyen jellegű mai holmi alapja Kemetből származik. Általában úgy tudják, az ókori germánok az elsők a sörfőzés terén, de jóval-jóval korábban már Egyiptomban is készítettek ilyen italt. Kétségtelen, hogy egyfajta tisztelet övezi a Nílus mentét, hiszen sokat adott a világnak akár a csillagászat, az orvostudomány vagy a művészet terén is. Különös, hogy az én érdeklődésemet egyelőre mégsem keltette fel annál többre, hogy egy regényt és egy novellapályázatra szánt nevezési anyagot írjak belőle. Megjegyzem, az említett pályamű – Az átokhozók – három esztendeje igen szép eredménnyel szerepelt azon a bizonyos versenyen.

Miért épp Tutanhamon fáraóra esett a választása? „Népszerűsége”, ikonikus jellege magától értetődő, mégis… Mi inspirálta: a Howard Carter által feltárt, érintetlenül megtalált sírjának rendkívüli és jól dokumentált leletanyaga, vagy a Tutanhamonnal kapcsolatos, szinte folyamatosan napirenden lévő friss kutatási eredmények?

– Elsősorban az anomáliákra vagyok fogékony. Tutanhamon halálával kapcsolatban akadtam ilyesmire. Utánanéztem, amennyire tőlem telhető volt, kialakítottam egy hipotézist, és megírtam a regényben. Világért se mondom, hogy így történt, de talán valami hasonló esett meg a fiatal fáraóval. Természetesen nem árulom el, miről van szó, inkább ismerkedjenek meg vele a kedves olvasók. A másik nagy hatóerő, ha vizuális élményeket kapok. No nem, nem voltam ásatáson, annál egyszerűbb a dolog. Említettem az imént, hogy egy alkalommal Budapesten vendégeskedett egy olasz kiállítás, amely elhozta a Tutanhamon sírjában talált kincsek tökéletes másolatait. Jó volt látni, hatottak rám. Valójában e két impulzusból állt össze a regény, de az említett ismérvek mind benne voltak az inspirációban.


Mit tudunk „biztosan” Tutanhamon koráról, rövid uralkodásáról? Mi az, amit átvett, illetve feldolgozott e jelenben és régmúltban játszódó könyvében? De úgy is kérdezhetném: melyek a valós történelmi elemek új fikciós regényében?

– Az imént említette Tutanhamon ikonikusságát. Egyetértek e jelzővel, de csak annyiban, hogy a fiatal – és sajnálatosan teljesen nyomorék ifjú fáraó – inkább az utókor kegyeltje volt, mint a sajátjáé. Ha a sírját kifosztották volna, ahogyan annyi elődjéét és utódjáét, bizony nagyon keveset tudnánk róla. Szerencséjére azonban épen tárták fel a sírt, ami sokat javított Tutanhamon „ázsióján”. Minthogy Ehnaton fiaként szerepel a történelemkönyvekben, talán ez még emeli a hírét, de az egyetemes világtörténelemben valójában nem nevezhető nagy fáraónak, ami teljesen érthető egy ilyen alkatú és korú ember esetében. Uralkodásának néhány éve amúgy is egy elég hektikus és zűrzavaros időszakra esett, amikor döntenie kellett, hogy a régi, meggyökeresedett papi kultuszt engedi vissza Kemetbe, avagy kiáll atyja monoteisztikus jellegű öröksége mellett. Nyilván ez a vívódás kora is. Ez az elgondolásom, úgy hiszem, teljesen valós anyagból táplálkozik. Ahogyan a két mellette álló történelmi alak sem kitalált: Horemheb és Ay. Hogy kik ők, mennyire álltak főhősünk mellett vagy ellene, és hogy miként jutott döntésre az ifjú fáraó, kiderülhet a regényből.

Továbbra is foglalkoztatja Egyiptom, vagy ez az időutazás egyszeri kirándulás volt?

– Ahogy mondják: soha ne mondd, hogy soha… Tény, hogy most nem tervezek újabb nílusi kirándulást semmilyen szinten, elsősorban azért, mert a bejáratott műfajom, a „pannonrómai” irodalom és a kiadó igényli a folytatásokat. Remélem, olvasóim is várják, ezért – mivel elsősorban a magyarországi római kultúrával jegyeztem el magam – nem lehetek hűtlen ehhez a szerelemhez. Úgy gondolom, hogy ha valakinek konkrét küldetése van, nem túl szerencsés, ha ugrándozik a műfajok és a különböző témák között.

Hol tart most a Pannonia Romanum-sorozata?

– Október elején jelenik meg a Marcus Aurelius Pannóniában sorozat második kötete, aminek több érdekessége is van. Egyrészt azon belül, hogy Marcus itttartózkodását és a germán háború menetét meséli tovább a múlt esztendőben megjelent Északi vihar után, emléket állít egy hiteles történelmi alaknak. Az illetőt Marcus Valerius Maximianusnak hívták, és – nagyon érdekes! – a dunai harci gályák egyik flottájának parancsnoka volt. Felderítőként járta a háborús partokat, hogy a szárazföld felől ostromlott római erődökbe utánpótlást vigyen. Azért is jelentős az ő alakja, mert a történelem őt tartja az első Pannóniában született arisztokratának, aki végül érdemei elismeréséül szenátori rangot kapott Marcus Aureliustól. Ahogy az Északi viharban a kitalált főhős élete összekötődik Marcuséval, úgy ebben a kötetben, A Pannonban a két valóságos hős, az uralkodó és Maximianus szintén barátságot kötnek, azonban ez utóbbi jó kapcsolatot és bajtársiasságot maga a történelem is hitelesíti. Éppen ezért is volt nagy élmény feltámasztani ezt a valamikor élő két karaktert, de remélem, az olvasó hiteles figurának látja az „én” Marcusomat és az „én” Maximianusomat. Még egy érdekessége van ennek a kötetnek. Valamikor tavasszal interjút adtam a százhalombattai városi lapnak, aminek a központi témája volt a helyi római örökség. Itt kaptam egy riporteri kérdést, hogy tervezek-e battai helyszínt beleépíteni valamelyik regényembe. Én akkor nyilvánosan megígértem, hogy a következő regényemben megteszem. Így aztán A Pannon egy fejezete éppen Százhalombattán – az egykori Matricában –, az általam elképzelt Danuvius menti kisvárosban játszódik. De erről ennyit és nem többet, hogy ne lőjük le a poént. A battai kapcsolat utóéletéről annyit, hogy október folyamán a Hírhalom újságban egy novellám is meg fog jelenni, hogy népszerűsítse a helyi római kort, továbbá hamarosan egy Pannon-könyvbemutatóra is sor kerülhet ott. Távlati tervként természetesen a Marcus Aurelius Pannóniában-trilógiát fejezem be a harmadik, utolsó résszel, ami remélhetőleg tavasszal lát napvilágot.